Mégis mérges

Ebben a bejegyzésben Rainer Foelix és Bruno Erb tavaly a Journal of Arachnology folyóiratban megjelent rövid közleményénék fordítása olvasható.

Foelix, R. & B. Erb. 2010. Mesothelae have venom glands. Journal of Arachnology 38(3): 596-598.

Összefoglalás. Habár sok évvel ezelőtt beszámoltak méregmirigyekről a Mesothelae esetében (Bristowe & Millot, 1933), egy modern monográfia (Haupt, 2003) cáfolta meglétüket. Kilenc Liphistius fajon végzett morfológiai vizsgálatunk során sikerült az összes fajnál méregmirigyek kivezető nyílásait kimutatni a méregkarmok végénél, továbbá egy kis méretű méregmirigyet is megfigyeltünk a csáprágó alapízének elülső részénél. Kitérünk a méregmirigyek lehetséges elvesztésére ivarérett hímek esetén. A méregmirigyek megléte a Mesothelae alrendnél arra utal, hogy ez egy pleziomorf jelleg a pókok rendjénél.

Méreg használata a legtöbb pókra jellemző. Csak az Uloboridae család képviselőinél hiányzik a méregmirigy (Millot, 1931), nagy valószínűséggel másodlagosan vesztették el azt. A közelmúltban Haupt (2003) azt állította, hogy az ősi Mesothelae alrend (Liphistiidae család) szintén nem rendelkezik méregmiriggyel. Ez ellentmondásban áll egy korábbi tanulmánnyal (Bristowe & Millot, 1933), amiben egy kis méregmirigyet írtak le a Liphistius desultor fajnál. Jelen tanulmány célja Liphistius fajok vizsgálata volt annak érdekében, hogy kiderítsük, van-e méregmirigyük. Első lépésben megvizsgáltuk a csáprágók méregkarmait scanning elektronmikroszkóppal méregmirigy nyílását keresve. Második lépésben felboncoltuk a méregkarmokat, majd mikroszkóp alatt vizsgáltuk őket.

A rendelkezésre álló példányok zömét Dr. Peter Schwendinger, a genfi Muséum d'histoire naturelle munkatársa bocsátotta rendelkezésünkre. A következő kilenc faj alkoholban tartósított példányát vagy levedlett kültakaróját tudtuk tanulmányozni: L. bicoloripes Ono, 1988, L. bristowei Platnick & Sedwick, 1984, L. dangrek Schwendinger, 1996, L. desultor Schiødte, 1849, L. endau Sedgwick & Platnick, 1987, L. malayanus Abraham, 1923, L. niphanae Ono, 1988, L. sumatranus Thorell, 1890, és L. yamasakii Ono, 1988. Az izolált csáprágókat alkoholban és acetonban szárítás után 10 percre HMDS-be (Hexamethyldisilazane; Nation, 1983) helyeztük át a zsugorodás elkerülése miatt, végül szűrőpapíron levegőn végeztünk szárítást.

Az alkoholba helyezett csáprágókon órás csipesszel és mikro-szikével végeztünk vizsgálatot. Az elválasztott méregmirigyeket többféle megvilágítás alá helyeztük egy Leitz fénymikroszkóp segítségével, a legjobbnak a polarizált fény bizonyult.

Mivel az orthognath pókok méregmirigyei viszonylag kis méretűek és így nehezen felfedezhetőek, könnyebbnek tűnt kezdésként a méregmirigyek pórusnyílásait keresni a méregkarmok végeinél. A legtöbb labidognath póknál ezek a nyílások elég nagyok és a méregkarmok hátsó oldalán, a csúcshoz közel találhatóak. Az orthognath pókoknál (madárpókok) ellenben a méregkarom konvex oldalán találhatjuk meg őket, és csak ventrális nézetből észrevehetőek. Azt találtuk, hogy ez igaz a félpókokra (Mesothelae) is (Foelix & Erb, 2010). Két másik tényező miatt nehéz a nyílást megtalálni: (1) viszonylag távol, 300–400 µm-re fekszik a méregkarom csúcsától (1. ábra), valamint (2) nagyon kis méretű, 5–10 µm-es átmérővel rendelkezik (2. ábra). Azonban ha az egyik csáprágón megtaláltuk a pórusnyílást, mindig megtaláltuk a másikon is, ugyanazon a helyen, ugyanakkora méretben. Ez a jelen tanulmányban vizsgált összes fajra igaz (3–6. ábra), csak néhány esetben nem sikerült észlelnünk a nyílásokat. Nehéz megmondani, hogy ez valóban bizonyíték-e a hiányukra, de egy lehetséges magyarázatot kínálunk a Diszkusszióban.

A Liphistius példányokban maguknak a méregmirigyeknek a megtalálása is kihívást jelent. A csáprágó egész alapíze izmokkal van tele és friss anyag estén nem tudtunk méregmirigyet kimutatni annak ellenére, hogy tudtuk, hol keressük. Alkoholban konzervált példányoknál azonban sikerrel jártunk, ezesetben a az izmok tömör rostokba rendeződtek és könnyűszerrel eltávolíthatóak egy órás csipesz használatával. Mikor már majdnem az összes izmot eltávolítottuk, akkor válik csak láthatóvá a méregmirigy, rögtön a méregkarom mögött (7. ábra). Hossza 1.5 mm, szélessége 0.5 mm és egy spirálszerű izomréteg veszi körül (8. ábra). Polarizált fény alatt egy jól kivehető „heringcsont mintázat” figyelhető meg, ezt egy hosszanti vonalból („gerinc”) ferdén kilépő párhuzamos izomrostok hozzák létre. Valójában a rostok nem spirálisan veszik körbe a mirigyet, hanem több derékszögű izomsejt sorba rendeződve egyfajta övet alkot. Nagyobb nagyítást használva ezeken az izomrostok egy jellegzetes harántcsíkozás figyelhető meg (9. ábra), ami azt jelzi, hogy képesek az összehúzódásra. A mirigy maga ez alatt az izomréteg alatt fekszik, de a „whole mount” preparátumainkból nem igazán tudtuk behatóan megvizsgálni. Egy L. bicoloripes példányban megtaláltuk a méregmirigyet, de az egyetlen hím példány esetében, ami rendelkezésünkre állt (L. dangrek), nem jártunk sikerrel, így nem jelenthetjük ki, hogy hiánya minden hím Liphistius példány esetében fennáll.

Vizsgálatainkból kiderült, hogy a Mesothelae alrend (Liphistius fajok) igenis rendelkeznek méregmirigyekkel, mivel felfedeztük azok kivezető nyílásait kilenc vizsgált faj méregkarmain. Magát a mirigyet is sikerült megtalálnunk, legalábbis a nőstény esetében. Ez összhangban van Bristow & Millot (1933) korábbi publikációjával, amelyben Millot egy L. desultor példányban egy kis méregmirigyről adott számot, a helyét és mikroszkópikus szerkezetét megmutató ábrával. Millot következtetése az volt, hogy a Liphistius-ban található méregmirigy megegyezik a madárpókokéval. Ezzel ellentétben a Mesothelae alrendről szóló monográfiájában Haupt (2003) a következőt állította: „a Mesothelae-nél nincs méregmirigy, és nincsenek a mirigy jelenlétét jelző nyílások a méregkarmon sem.” Az utóbbi állítást mi megcáfoljuk, mivel a SEM képeinken határozottan kivehető a pórus mind a kilenc általunk tanulmányozott fajnál (3–6. ábra). Az, hogy Hauptnak (2003) nem sikerült megfigyelnie ilyen nyílásokat fénymikroszkóppal, talán a méregkarmot borító kutikula vastagságával és a nyílások rendkívül kicsi méretével (5–10 µm) magyarázható. Azt már nehezebb megérteni, hogy az ő SEM képein miért nem látszanak a kivezető nyílások annak ellenére, hogy a méregkarmok orientációja jónak tűnik (ventrális oldallal felfelé). Másrészt viszont az általa használt nagyítás elég kicsit volt és lehetséges, hogy a kis nyílások el voltak dugulva. Egy másik lehetséges magyarázat az, hogy talán egy ivarérett hímet vizsgált, aminél hiányozhatott a méremirigy és így a nyílás. Mivel az ivarérett Liphistius hímek nagyon rövid életűek és szinte soha nem táplálkoznak ivarérett korukban (Schwendinger, szem. közl.), elképzelhető, hogy ivarérési vedlésuk során elvesztik méregmirigyeiket. Az ivarérett hímeknél valamilyen szerv elvesztése az ivarérési vedlés során ismert tény más pókoknál [pl. hím fonálszűrős pókok elveszítik fonálszűrőjüket és nyüstjüket, hím keresztespókok elvesztik a hármas csévét, ami normális esetben a ragadós fogófonalat termeli (Foelix, 2011)]. A jövőben érdemes ivarérett hím Liphistius példányokra koncentrálni a méregmirigy meglétének vizsgálatánál.

Egyértelmű, hogy a Mesothelae alrendnél is megtalálható a méregmirigy, legalábbis a nőstényeknél és a fiatal egyedeknél. Általános jelenlétük arra enged következtetni, hogy ez egy ősi (pleziomorf) jelleg az Opisthothelae alrendnél, és nem apomorf, mint ahogy azt Haupt (2003) indítványoztva.

Felhasznált szakirodalom:

1. Bristowe, W. S. & J. Millot. 1933. The liphistiid spiders. Proceedings of the Zoological Society of London 1932: 1015–1057.

2. Foelix, R. F. 2011. Biology of Spiders, 3^rd edition. Oxford University Press, New York.

3. Foelix, R. & B. Erb. 2010. Anatomische Besonderheiten der Gliederspinne Liphistius (Araneae: Mesothelae). Arachne 15: 4–13.

4. Haupt, J. 2003. The Mesothelae – a monograph of an exceptional group of spiders (Araneae: Mesothelae). Zoologica 154: 1–102.

5. Millot, J. 1931. Les glandes venimeuses des aranéides. Annales des Sciences Naturelles – Zoologie 14: 113–147.

6. Nation, J. L. 1983. A new method using Hexamethyldisilazane for preparation of soft insect tissues for scanning electron microscopy. Biotechnic and Histochemistry 58: 347–351.

Az Acanthoscurria paulensis újraleírása és új elterjedési területei

A kep a cikkbol van. Figure 9. Acanthoscurria paulensis, female from Itupeva, state of São Paulo, dorsal view. Photo: R.P. Indicatti.

A semmiből előkerülve rontom egy kicsit a levegőt, hogy ellipszis pályán keringve ismét eltűnjek néhány hisztérikus generációváltás időtartamára. Remélem az eltelt időnek azért annyira nem sikerált erodálnia elmém pókos raktárkészleteit, hogy szakmai szóhasználatom lemenjen gyök alá, full gatyába. Próbálkozom…..meglásjuk. Tehát, ez a hobbisták számára nem közömbös anyagocska csalogatott elő egy kicsit a csigaházamból, hiszen szó lesz benne a másik killergyula madárpókról, az Acanthoscurria borzasztóról, mely (számomra) a Paudicsra emlékeztető új neve által valószínűleg az állandóan rettegőknek is lelohasztja kicsit a halálos marásra áhitozó jókedvét. Persze e kis cikkecskében más mainstream Acanthoscurriákról is szó esik, szóval érdemes némi figyelmet szentelni neki. Cóval:

A munka bemutatja Mello-Leitaio által 1923 –ban leírt hím Acanthoscurria paulensis újraleírását és a faj nőstényének első ízben történő leírását. A holotípus hím Pirrassunungából ( brazíliai Sao Paulo államból) származik, melynek nem ismert a pontos gyűjtési helye, ezért az újraleírás alapjául egy ismert lelőhellyel rendelkező egyed szolgált.

Figure 10. Known distribution of Acanthoscurria paulensis.
A Vellard által 1924-ben leírt Acanthoscurria atrox, a paulensis junior szinonímja lett az eredeti leírások és a hím párzószerv rajzai alapján. A szinonimizálás szükségességét szintén alátámasztja számos egyed vizsgálata, melyek a két típuslelőhelyről származnak (Pirassununga és Campo Grande, Mato Grosso do Sul állam, Brazília).

A Piza által 1972-ben leírt Acanthoscurria guaxupe holotípus vizsgálatának eredményeképpen szintén az Acanthoscurria paulensis junior szinonímjává vált.

Az Acanthoscurria paulensis méretében hasonlít az Acanthoscurria chacoanára, a juruenicolára és a geniculatára (nagy méretűek -több, mint 50mm).. A a párzószerv felépítését tekintve a hím paulensis hasonlít a chacoanához, a juruenicolához és a geniculatához. Az ivarhólyag vége kagyló alakú a jól fejlett belső oldali alsó és felső élek miatt. A párzószerv kevésbé kompakt és az ivarhólyag hosszabb. Felépítésében ez különbözteti meg az Acanthoscurria chacoanától, ill. a harmadik kiegészítő él hiánya a juruenicolától és a geniculatától .

A paulensis nősténynél a spermatartó alapi része osztatlan. Ebben hasonlít a chacoanára, a juruenicolára és geniculatára. Különbség viszont az, hogy spermatartó alapja négyzetes vagy kissé szélesebb, mint hosszabb. Továbbá a két nyúlvány közeledik egymáshoz.

Az Acanthoscurria paulensis új lelőhelyei a következőek: Mato Grosso, Goiás, Minas Gerais, Mato
Grosso do Sul, Espírito Santo, Paraná, and Rio Grande do Sul

Forrás:

Lucas, S. M., F. dos S. Paula, H. M. O. Gonzalez Filho & A. D. Brescovit. 2010. Redescription and new distribution records of Acanthoscurria paulensis (Araneae: Mygalomorphae: Theraphosidae). ZOOLOGIA 27 (4): 563–568.

Te kis Buthus

A neten böngészvén akadtam rá egy új Wilson Lourenco cikkre, melyben a Szahara Buthidae családba tartozó skorpióiról ír egy egész kellemes, mintegy 15 oldalas kis szösszenet, lélegzetelállítóan jó rajzokkal. Két új génuszt írnak le a Saharobuthus nevűt, melynek etimológiáját (néveredetét nem kellene össze keverni a Saccaromycetes nevű mikrobákkal :P), illetve a Panthobuthus nemet. Hátpajzsrajzok 8 génuszra, összehasonlítás ezzel azzal. Igazság szerint ezeket a karaktereket akár már egy jobb lupéval vagy gyengébb mikroszkóppal is meg lehet vizsgálni, tehát mehet a sufnitaxonómia ezerrel.

A cikk egyben megadta az apropót arra is, hogy a skoreszos képeiről lefújjam a pórt port. A képek egy Canon Digital Ixus 5 MP-s automata géppel készültek. Istenigazából azért mutatom be őket, hogy azért azzal is lehet.

Aki szívesen beleolvasna a cikkbe és az adott újsághoz nincs hozzáférése, annak a cikket szívesen elküldöm, miután nekifutna a az alant olvasható angol szövegnek (ami nem szak) és annak magyar megfelelőjét a DNFS fodítások topikjában elhelyezte (a szabályok egy éve nem változtak). Google “tranzlátorok”, fordítógépesek kíméljenek. As emphasised in recent publications (Qi and Lourenço 2007), scorpion diversity is particularly high in deserts and arid formations (Polis 1990). Th e scorpion fauna of North Africa, particularly the one specifically adapted to the Sahara desert has been the subject of intensive study, synthesised in the monographic work of Vachon (1952). Neverless, more detailed inventory work, and the revision of classical groups has revealed an increasing number of new species and even new genera. These have been the subject of several recent publications (e. g. Lourenço 1998a, 1999a,b, 2001a, 2002a, 2003, 2005a, 2006; Lourenço and Duhem 2007; Lourenço et al. 2003; Qi and Lourenço 2007). From these, it is apparent that knowledge of this fauna is still far from complete, and many other species, and probably genera too, await discovery. Moreover, the precise patterns of distribution of most taxa are yet only poorly understood. A similar assumption can be made about the fauna of the entire Palaearctic region since a great variety of scorpion genera inhabit the Middle East and Central Asia (Vachon 1958; Levy and Amitai 1980; Vachon and Kinzelbach 1987; Sissom 1990; Fet and Lowe 2000; Fet et al. 2003). The desert areas of the Palaearctic region have been a rich source of speciation for several animal taxa (Kryzhanovsky 1965). It is assumed that extensive aridity during the Tertiary period in the southern Palaearctic region facilitated radiation among scorpions (Nenilin and Fet 1992; Fet 1994; Fet et al. 1998, 2003) as well as in other groups of organisms. Fet et al. (2001) drew particular attention to the diversity of psammophilic scorpions from the Palaearctic deserts of central and southern Asia. Th ese authors described a new genus and species of buthid scorpion from the Baluchistan Province of Iran, and presented a very complete table of characters for six buthid psammophilic genera, Anomalobuthus Kraepelin, 1900, Liobuthus Birula, 1898, Plesiobuthus Pocock, 1900, Psammobuthus Birula, 1911, Pectinibuthus Fet, 1984 and Polisius Fet, Capes & Sissom, 2001. In parallel studies on scorpions from the Middle East, particularly those collected by the late Prof. Clas Naumann during his fi eld trips to Afghanistan in the early 1970s, have led to the description of several new taxa (e. g. Lourenço 1998b, 2001b, 2004a,b, 2005b; Lourenço and Huber 2000; Lourenço and Pézier 2002; Lourenço and Qi 2006a,b,c; Lourenço et al. 2002; Stathi and Lourenço 2003; Monod and Lourenço 2005). It appears obvious that most of the scorpion genera found in the Saharo-Sindian domain are exclusively elements of the Sahara and/or Palaearctic deserts. Only two genera, Hottentotta Birula, 1908 and Mesobuthus Vachon, 1950 contain species that are also found outside the arid zone of the Saharo-Sindian region. Moreover, diversity and species richness seem to reach a high degree at the extremities of the Saharo-Sindian region. Th is appears particularly true of the faunas of both Morocco-Occidental Sahara and Mauritania on the West and Afghanistan on the East. Here we describe two new remarkable additions to the family Buthidae C. L. Koch, 1837. Th e fi rst, a new genus and species was collected by the late Prof. Pierre Louis Dekeyser in the region of Adrar-Sotuf, Occidental Sahara. Th is new genus shows affinities with the genera Compsobuthus Vachon, 1949, Mesobuthus and Sassanidotus Farzanpay, 1987. Th e last two genera, however, are absent from the fauna of North Africa. Th e second discovery is also of a new genus and species collected by the late Prof. Clas Naumann during fi eld trips to the North of Afghanistan. Th is new genus appears more of a ‘puzzle’ since it possesses characters seen in several buthid genera, especially, Odontobuthus Vachon, 1950, Mesobuthus, Hottentotta, Vachoniolus Levy, Amitai & Shulov, 1973 and Buthus Leach, 1815. It is, perhaps, signifi cant that this last genus appears to be absent from Afghanistan.

***************************************************************************************

A végére Yareus szép képei mutatják, hogy mily szép állatok a skorpiók.

Brachypelma vagans cikkek

Két, a madárpókosoknak kedvező cikkbe futottam bele a minap. Az egyik a B. vagans talajválasztásával és üregének szerkezetével foglalkozik (ez akár még a fogságban tartáshoz is adhat ötleteket), a másik pedig egy emberhez közeli populációval.

• M'rabet, S. M., Hénaut, Y., Sepúlveda, A., Rojo, R., Calmé, S. & Geissen, V. 2007. Soil preference and burrow structure of an endangered tarantula, Brachypelma vagans (Mygalomorphae: Theraphosidae) Journal of Natural History, 41(17–20): 1025–1033

Összefoglaló:
Brachypelma vagans is an endangered tarantula included in Appendix II of CITES because of its popularity as a pet. However, little is known about its ecology, in particular microhabitat choices. In this work we analyse the structure of the vegetation surrounding burrows of this tarantula, as well as soil preference for the burrow at different sites in relation to the density of the species. We also offer the first description of the burrow of this spider. Brachypelma vagans mostly uses open sites with low vegetation for establishing its burrow, rather than primary or secondary forest. The burrows are essentially built in sites with deep clay soils, whereas sandy soils or soils with a high density of roots and stones are avoided. The soil characteristics may be the key factor determining the presence of B. vagans. The burrow of B. vagans is deep and complex, exhibiting various chambers, even if only one seems to be used by the occupant. The structure of the burrow and soil characteristics are obviously related. These results could help determine the real distribution of B. vagans within its geographic range, and might be useful for a better management focused on protection and reintroduction.

• M'rabet, S. M., Hénaut, Y., Rojo, R. & Calmé, S. 2005. A not so natural history of the tarantula Brachypelma vagans: Interaction with human activity Journal of Natural History, 39(27): 2515–2523

Összefoglaló:
We describe the structure of a population of Brachypelma vagans (Ausserer, 1875) in relation to the intensity of human activity and report characteristics of the burrows in Campeche, Mexico. During September and October 2003, we established sampling areas in five different classes of vegetation type/land use: mature forest (MF), secondary forest (SF), backyard (BY), and a football field divided into corner area (FC) and goal area (FG). The densities of spiders and the proportion of different age/gender classes of individuals on the sites were compared. Morphological data among adults and juveniles were contrasted, and differences in morphology between juveniles were tested according to land use class. We compared the nearest distances between neighbouring burrows and between burrows and trees. Also, we studied the orientation of the burrows, and compared the diameter of the burrow entrance. Brachypelma vagans was found exclusively in the open areas with densities that ranked from 0.02 to 0.1 individuals per square metre, being among the highest ever reported for Theraphosidae. However, there was a negative relationship between density and intensity of human activity. The population of this tarantula shows segregation in occupation of space. Females occupied exclusively the backyards, whereas juveniles occupied sites according to their stage of development. The youngest juveniles occupied the backyards, while the pre-adults occupied the football field. The distance between burrows was highly variable at all the sites. However it tended to be shorter in the backyards. The orientation of burrows was in all sites preferentially directed northwards. The diameter of the burrow entrances was a relatively good indicator of the sex and age of its occupier, and related almost directly to the dimension of the body. This study provides better knowledge of the structure of B. vagans populations in a human-modified environment and gives new information on the natural history of these spiders.

A teljes cikke(ke)t megkaparinthatja az, aki lefordítja az összefoglaló(ka)t, és elküldi nekem (dielonn[kukac]gmail[pont]com).

Who the f### is Grammostola pulchripes?

Nos, ennyivel is „beljebb vagyunk”, hiszen Ray Gabriel jóvoltából Grammostola pulchripes (Simon, 1891) is a helyére került a polcon egy nem várt fordulattal megspékelve, hiszen valójában miután kiszabadult a G. mollicoma (Ausserer, 1875) szinonímfogságából (wow de mű) becsapták “alá” a Grammostola aureostriata Schmidt & Bullmer, 2001 nevű {a hobbi madárpókozók előtt ismerősen csengő} fajt. A cikk bevezetőjének fordításából az is kiderül, hogy az Avicularia borelli hogyan tudott hiperűrugrással a Grammostola csillagrendszerbe kerülni, illetve a sorok között olvasva, bepillantást enged abba hogy ki és hogyan kotyvaszt a rendszertan, és a nevezéktan konyhájában.
Jó szórakozást! 

Lamarck 1818-ban létrehozta az Avicularia madárpók nemet. Ez adott otthont a Mygale avicularia (Linnaeus 1758) fajnak*. C.L. Koch 1851-ben létrehozott egy másik madárpók nemet, melynek az Eurypelma nevet adta, ide kerültek azok a nagy szőrös pókok, melyek leginkább az amerikai kontinensről érkeztek és ennek következtében használták később más taxonómusok a génuszt gyűjtőhelyéül olyan fajoknak, melyeket nem tudtak kényelmesen beilleszteni más rendszertani nemekbe. Az eredetileg Ausserer által leírt Lasiocnemus grossus, átkerült a Grammostola génuszba 1892-ben, és bár egy korábbi példány amely faj volt az Ausserer 1875-ös uruguayi Eurypelma mollicomája (Molly-koma :D) ő lett a Simon jövőbeni génuszának a Grammostolának a típusfaja (Grammostola mollicoma (Simon 1875) – ugye zárójelben). Simon 1891-ben leírja Paraguayban gyűjtött példányok alapján az Euryplema pulchripes nevű fajt, majd 1 évvel később 1892-ben létrehozza a Grammostola génuszt. 1897-ben leírásra kerül az Eurypelma borelli szintén Paraguayban gyűjtött példányok alapján. Pocock felismeri, hogy az Eurypelma madárpók nemen belül van egy jól elkülöníthető csoport, létrehozza a Citharoscelus génuszt 1903-ban, típusfajnak pedig a mollicomát jelöli meg. 1921-ben Simon az „On the genus Grammostola” c. munkájában elveti a Pocock által létrehozott génuszt és továbbra is előnyben részesíti a saját maga által leírt Grammostola nemet. A sok Grammostola faj egyikét a Grammostola pulchrát, Mello Leitao írja le 1921-ben, melyet harminc évvel később 1951-ben Bücherl a Grammostola pulchripes alfajának tart. 1961-ben Schiapelli & Gerschman megizsgálja a típuspéldányokat, melynek során kiderül, hogy nem alfaj és ezért visszaállítják önálló faji státuszát. 1985-ben Raven megvizsgálta a C.L. Koch által létrehozott Eurypelma génuszt és a Lamarck által 1818-ben létrehozott Avicularia génuszokat, összegzi a nevezéktani és az elveszett holotípusok miatt keletkező problémákat, majd ennek alapján hozza meg a döntését. Ez eredményezi azt, hogy olyan fajok is az Avicularia génuszba kerültek, melyek nem kellettek volna oda. 1994-ben Schmidt egy kereskedelmi forgalomból beszerzett hím példány alapján javasolta a Grammostola pulchripest a Grammostola grossa szinonimjának. Perez Miles 1996-ban ennek a munkának alapján javasolta A Grammostola pulchripest a Grammostola mollicoma szinonimjának, de a Phrixotrichus génusz alatt. A következő évben Schmidt irónikusan ezt visszautasította, okként a név hordozó típusok vizsgálatának hiányát nevezte meg, így a Phrixotrichus génuszba található összes fajt áthelyezte a Grammostola génuszba. 2001-ben Schmidt&Bullmer leírta a Grammostola aureostriatát Argentína, Chaco régiójából.

És akkor jött rá Ray Gabriel**, aki kiderítette hogy az Eurypelma borelli Simon, 1897 (amit Raven az Avicularia-ba átpakolt) Grammostola borelli (Simon, 1897)***. Illetve mivel megnézte a Grammostola mollicoma, pulchripes és aureostriata**** fajok holotípusait, kimondhatta, hogy a Grammostola pulchripes (simon, 1892) nem junior szinonímja a G. mollicoma (Ausserer, 1875) nevű fajnak, de szenior szinonímja a G. aureostriata Schmidt & Bullmer, 2001 nevűnek. Így a cikk megjelenése után a G. pulchripes név lesz a használatos :D jah és érdemes átfésülni a G. mollicomákat is… Aki kereskedőként az aktuális nevet akarja használni, és követte a dolgot megúszhatja 2 matricaragasztásból :D

***************************************************************************************

A lényeg röviden (itt úgy tűnik műxik a kodak), a mai napig látszik a Simon által megvizsgált (tehát min 115 éves) példányon a határozott jól elkülöníthető sávozás a térden, a lábszáron és a másodvégízen (míg a G. mollicoma  esetében ilyenről említést SEM tesznek). Vagyis sávozott lábú = G. pulchripes, nemsávozott lábú = G. mollicoma. Kiv vagyok az árak hogyan változnak :D hihihihihihi

**************************************************************************************

* Ray ezt itt bizony elkszúrta, félreérthetően adja meg a fajnevet. Linné ugyanis – Linnaeus néven - 1758ban Aranea avicularia néven irta le a fajt, ami ma A. avicularia (Linnaeus, 1758), Mygale avicularia (Linnaeus, 1758) Lamarck idejében volt, így ez eléggé félreérthető, hogy ez az avítt nevet használja ami se nem a mai érvényes, se nem az eredeti.

** istenigazából Simon is így cimkézte… tudott az öreg valamit :)

*** ezt is Ray bizony csúúnyán elkszúrta, mert a cikkben (ami érvényesítené a dolgot Grammostola borelli Simon, 1897ként zárójel nélkül adja meg az “uj kombinációt), mivel itt ugye PONT ez lenne a lényeg…

**** ejnye Ray, az aureostriataból már nem sikerült a holotípust megkukkolni… ej ej ebben ugye csak az a ciki, hogy akkor ugye ő honnan tudja? (jav-ért Zolee köszi)

Gabriel, R, 2009, Changes to the nomenclature of some Grammostola species in the Natural History Museum Paris (Araneae: Theraphosidae), Exotiske Insekter no. 73. 7-13

Üdv:

t-boy, Fince & siler

Pöcilótéria egyszínű

A pénteki napon megkaptam Rockermaty-tól a Poecilotheria uniformis részletesebb fajleírásának fordítását amit íme közre is adok. Ugyanakkor ...egy többéves, megmondom őszintén néha általam is helytelenül használt pontatlanságról szeretném lerántani a leplet.
A "Poecilotheria uniformis Strand, 1913" ból mint tudjuk Poecilotheria a génusz azaz "nem" neve. Ebből logikusan következne, hogy az unformis a fajnév, csakhogy ez nem igaz. Az uniformis csak a fajra vonantkozó epithet. MI a túró az az epithet? Magyarul epitét (google javaslat építtet - háhá). Fábryt tessék hallgatni (pl. óh tannenbaum, vaxtól a gipszig) és sűrűn fogtok találkozni az "epithet ornas" kifejezéssel. Ez fog nemsokára értelmet nyerni. Az epithet egy névnek, egy részét képezi csak. Vagyis. A fajnév nem az uniformis (sem a geniculata, sem a minatrix) az csak a fajra vonatkozó epithet, hiszen csak a génusszal együtt leszen értelme. Emlékszem anno, voltam olyan bunkó, hogy ezt kevéssé cizellált formában tettem nyilvánossá, amikoron is megkérdeztem, hogy az S. scrofa esetében a vadkany hány mázsás... A lényeg tehát hogy a fajra vonatkozó epithet csak a génusszal válik értelmezhetővé hiszen több nemben is lehet ugyanolyan faji epithetű faj értsd sok geniculata, minatrix, srofa, uniformic stb van. Persze az faji epithetnek melynek melléknévi szerepet tulajdoníthatunk ugyanis a génuszna nemének megfelelő végződésűnek kell lennie (us vagy a pl. de erről latinul tudok mondjanak többet).

>> a bejegyzés elérhetősége itt<<

Kokavecz Tamás (Koka) küldött nekem egy fordítást, melyet csak úgy nyelvgyakorlás gyanánt követett el. Ha már ennyit dolgozott vele, gondoltam közzéteszem itt a blogon is (néhány helyen, ahol nagyon szükséges volt javítottam, a többit majd a kommentekben megbeszéljük). Az eredeti cikk ITT található.



A Góliát Madárpók Theraphosa blondi (Latreille, 1804)
és a Mexikói vöröstérdű madárpók, Brachypelma smithi(Araneae: Theraphosidae) laboratóriumi tenyésztési módszerei

Leslie Saul-Gershenz
Megjelent: 1996, AAZPA Annual Conference Proceedings
SaveNature.org
699 Mississippi Street, Suite 106, San Francisco, CA 94107, USA
http://www.savenature.org • lsaul@meer.net


Bevezetés

Az Orthognatha (Mygalomorphae) tartozó madárpókok talán a leggyakrabban bemutatott gerinctelen állatok az állatkertekben manapság. Ez nagy méretüknek, hírnevüknek, nevük nyilvánosság általi ismeretségének, egyszerű táplálkozási követelményeiknek, sok faj könnyű tartásának és beszerezhetőségének (kisállatkereskedések és tenyésztők által) köszönhető. Jelentések szerint nyolcvannyolc faj van fogságban tartva állatkertekben, múzeumokban, egyetemeken és az Amerikai Madárpók Egyesület tagjainak magántulajdonában. A The Arachnid Specialist Group of the Terrestrial Invertebrate Taxon Advisory Group arra szeretné ösztönözni az állatkerti és múzeumi társulásokat, hogy szervezzenek tenyésztési programokat az egyes madárpók fajok számára, az irántuk megnövekedett gyűjtési kényszer és a részletes élettörténeti és reprodukciós adatok szükségessége miatt azon fajok esetében, amelyek gyakran bemutatás tárgyát képezik, de tudományos értelemben véve kevésbé ismertek.

Egy minapi tudósítás szerint (Calloway, 1995), a mai napig Észak-Amerikában csak egy állatkert, a Metropolitan Toronto Zoo szaporított Mexikói vöröstérdű madárpókot (Brachypelma smithi). Ezenkívül nyolc magánszemély szintén tenyésztett B. Smithit az Egyesült Államokban. Mindemellett más madárpókfajokat is szaporítottak az USA-ban az aktív kereskedelmi tenyésztők és hobbytenyésztők csoportjai.
Calloway felmérésében a 165 megkérdezett intézmény 44%-a mutatott érdeklődést a fogságban tartott madárpókok tenyésztési programjában való együttműködés iránt.
Angliai állatkertek már indítottak projektet Mexikói vöröstérdű madárpók fogságban történő tenyésztésére. Ez a faj faj oktatási célokra kiváló, köszönhetően rendkívül könnyen kezelhető természetének, könnyű gondozásának és fogságban harminc éves kort is elérő élettartamának. Bár ezt a fajt mára már törvény védi a kereskedelmi céllú gyűjtéstől, viszont tenyésztése bonyolultabb mint jónéhány más madárpóké. A faj megőrzése érdekében és a gerinctelen állatokat bemutató intézmények oktatási szükségletei miatt itt lenne az idő a nagy számban történő szaporításához (további keresett fajokkal egyetemben, melyek szintén védelmet érdemelnek). Ez a tanulmány e két fajjal kapcsolatos eredményeinkről számol be, melyek iránt az állatkertek nagy érdeklődést tanúsítanak: az Óriásmadárpók, Theraphosa blondi és a Mexikói vöröstérdű madárpók, Brachypelma smithi.

A Góliát madárpók, Theraphosa blondi

A Theraphosa blondi nagy valószínűséggel a legnagyobb madárpók a világon. Mivel természetes táplálékának nagy részét valószínűleg gerinctelenek és néhány kisebb talajlakó gerinces (gyík, stb.) teszik ki, azt javaslom, hogy a köznevében szereplő “madár” jelzőt hagyjuk el, és a műveltség érdekében változtassuk egyszerűen “Góliátra." A Theraphosa blondi természetes elterjedtségi területéhez tartoznak Délkelet-Venezuela, Guyana és Északkelet-Brazília háborítatlan esőerdői.

Az Insect Zoo 1993 szeptember elsején beszerzett egy 65 gramm tömegű vadbefogott nőstényTheraphosa blondit. Hetente egyszer etették egyetlen darab rózsaszín újszülött egérrel. Esetenként egy tücsökkel helyettesítették az egeret. 85°F hőmérsékleten tartották 80-90%-os relatív páratartalom mellett egy 30 gallonos terráriumban. 1994 június 25-én lerakta a petéit, melyeket kokonba zárt, megközelítőleg 9 hónappal az Insect Zoo állatkertbe való érkezése után. Ez alatt a néhány hét alatt távol tartották a kiállítástól. Az inkubációs időszak alatt agresszíven őrizte és forgatta a kokont, valószínűleg az embriók megfelelő gondozása végett. Megfigyelték, hogy szőrszálakat távolít el az utóteste mindkét oldaláról, melyeket a kokon külső felületére helyezett. Arachnalógusok feltételezik, hogy ezek a szőrszálak védik az embriókat a kétszárnyú parazitáktól.
1994 július 27-én megnyitotta a kokont. A peték 1994 augusztus 1-én kezdtek kikelni (bevedleni), 33-39 nappal a peterakás után. Összesen 45 pók született. Kettő elpusztult az első két vedlés során ezért alkoholban tartósították őket. A fennmaradó 43-at sikeresen felnevelték, és a többséget más állatkerti intézményeknek adományozták.

Az első stádium nem mozgásképes. E szakasz megfelelő szakkifejezése bald deutova vagy larvae sensu (posztembrió szakasz). Lábas petéknek neveztük őket. Néhány nappal később vedlettek, egyre inkább hasonlítottak növendék pókokra és ebben a szakaszban már mozgásképesek voltak.
Tizenöt mintadarab alapján a következő súlybeli értéktartományt kaptuk:

Dátum Súlytartomány (grammokban)
Augusztus 8,1994 0.1223 - 0.1521 g
Szeptember 8,1994 0.1218 - 0.1612 g
Szeptember 16, 1994 0.1556 - 0.1837 g
Május 10, 1996 23.7 – 29.0 g
n = 15

A pókjaink 1 év és 9 hónap után 25-29 gramm közötti súllyal rendelkeztek.
1994 augusztus 9-10-e között 38 növendék pók vedlett a második vedléses juvenilis stádiumba és mozgásképesek voltak. A harmadik vedléses juvenilis pókok szürkés-fekete színűvé váltak, de a felületük szőrmentes kinézetű volt. Negyedik vedléses stádiumban szőrös megjelenést kaptak, ami jellemzőbb arra, amit egy madárpóktól elvárunk. 1996 május 15-éig, egy évvel és 10 hónappal a kikelés után még nem érték el az ivarérettség szakaszát. Marshall és Uetz (1993) hímeknél 9, nőstényeknél 10 vedlésről számoltak be, az ivarérés folyamata két évet vesz igénybe. 12 darabot vizsgálva, mind 1994 augusztus 12-én vedlett a mozgásképes fázisba. A mai napig, beleértve az 1994 augusztus 12.-ei első vedlést is, egy 6-szor vedlett, három darab 7-szer, három 8 alkalommal, egy 9-szer, négy pedig 10-szer vedlett. Tehát a növekedés ütemében jelentős különbségeket figyeltünk meg. Több tényező is befolyásolja az érésük gyorsaságát és nagyságukat mikor éretté válnak; ide tartozik a táplálék, az, hogy hány petét tartalmazott a kokon, a peték mérete és talán a hőmérséklet is.


Fejlődési szakasz datum # állatok száma # napok
Peték llerakása június 25, 1994
Kikelés (posztembrió) augusztus 1, 1994 45 33-39
1.vedlés (mozgásképes) augusztus 9-10, 1994 38 42-49
1.vedlés augusztus 12, 1994 12 45-51

Marshall és Uetz tanulmányában 3 hímet és egy nőstényt neveltek adulttá. Jelenleg 15-öt nevelünk a kezdeti 45 született kispókból. A többi állatot más oktatási célú bemutatóknak adományoztuk az Egyesült Államokban, Kanadában és Új-Zélandon.

Néhány Észak-Amerikában honos talajlakó madárpókfaj 8-10 év alatt válik ivaréretté, sokkal lassúbb növekedési ütemet tanúsítva ezzel,mint a Góliát madárpók. Néhány faj esetében 14-17vedlésről is beszámoltak (Marshall és Uetz, 1993; Stradling 1978, és Baerg 1963).


A Mexikói vöröstérdű madárpók, Brachypelma smithi

A Brachypelma nem (korábban Euathlus) összes faja CITES II. mellékletének hatálya alá esik. Az élettartamuk figyelemre méltó, ezek a fajok jelentések szerint fogságban 25-30 évig élnek. Becsléseink szerint néhány példányunk 28 éves. A Brachypelma udvarlását és párzását McKee (1984) korábban már leírta, ezért itt eltekintünk az ismétléstől.

1996 májusáig, sikeresen felneveltünk 18 növendék pókot a 20 példányból, melyeket 1994 december 8-án kaptunk a Metropolitan Toronto Zoo intézménytől. Kettő a második vedlés alatt pusztult el. Mint a T. blondi növendék pókok esetében is, a kispókok kereskedelmi drozofila üvegcsékben voltak tartva (Carolina Biological Supply – Karolinai Bilógiai Felszerelés) vermikulit talajon. A növendék pókokat szükség szerint nagyobb műanyag dobozokba helyeztük. Tíz páldányunk közül az 1994 december 8.-a és 1996 május 15.-e közötti időszakban egy 7-szer vedlett, négy 6 alkalommal, kettő 5-ször, háromnál pedig 4 vedlés lett feljegyezve. 1996 május 15.-ére a pókok hossza elérte a 3 centimétert. Brachypelma fajok esetében az inkubációs időszak 3-4 hónapig tarthat (Hodge, 1992), a kokon elválasztható a nősténytől és mesterségesen is kikelthető (McKee, 1986).

Tartási módszerek összefoglalása

T. blondi laboratóriumi tenyésztésének kulcsfontosságú elemei a hőmérséklet, páratartalom, higiénia, az etetés gyakorisága és a táplálék minősége. Fertőtlenítsd a dobozokat rendszeresen!

Talajok

Általában vermikulitot használunk elsődleges talajként fiatal pókok nevelésénél. A vermikulit semleges talaj, semleges a pH értéke és kevésbé ideális melegágya a kórokozóknak vagy egyéb nemkívánatos mikroorganizmusoknak. A vermikulit a vizet is megtartja, így ha benedvesítjük, a doboz páratartalma is növelhető. Kiállításokon viszont természetes anyagokat használunk mint a homok, föld, moha. Ezenkívül köveket, kéregdarabokat helyezünk el úgy,hogy búvóhelyül szolgáljanak, ill. megfelelő helyet nyújtsanak a sikeres vedléshez. A célra alkalmas élő és élettelen növényeket is behelyezünk, hogy növeljék a kiállítás vizuális értékét, valamint közelebb hozzák a fajok természetes ökoszisztémáját, ezáltal is hozzájárulnak a kiállítás oktató jellegéhez. Nem kiállítási környezetben a terráriumok 2-3,5 hüvelyk vermikulittal vannak feltöltve. A mélység arányosan változik a pók nagyságától függően. Elegendő mélység szükéges, hogy alkalmas legyen a búvóhely ásására.
B. smithi pókok aktív ásók. Néhány egyed többé, mások kevésbé hajlamosak erre a tevékenységre.

Higiénia

Különálló fejezetet szentelünk a témának a pókok és más gerinctelenek sikeres nevelésében és tartásában szerepet játszó jelentősége miatt. A páratartalom utáni második legfontosabb tényező a higiénia. Ha a vermikulit vagy a vatta az itatótálban bármilyen elszíneződést mutat, a dobozt kiürítjük és fertőtlenítjük, mielőtt a pókot visszahelyeznénk. Az itatótálat is fertőtlenítjük 5%-os Clorox (fehérítő) oldattal és friss vattát helyezünk bele. A fehér steril vatta ideális anyag az itatótálakhoz kiállításon kívül, mivel bármilyen bakteriális vagy gombás képződmény gyorsan észrevehető ha figyelünk a vattán történő elszíneződésekre. Az összes segédeszközt is fertőtlenítjük fehérítőszerrel minden nap végén, vagy sűrűbben nap közben, ha kicseréljük a beszennyeződött dobozokat.

A talaj kitűnő közeg bakteriális és gombás mikroorganizmusok megbúvására. Ha egy példány elpusztul, a terrárium nem használható újra amíg ki nem cseréltünk vagy fertőtlenítettünk és elégettünk benne mindent. Általában 5%-os nátrium-hipokloritot (Clorox) használunk dobozok fertőtlenítésére. Talajt és más táptalajokat sütés (konvekciós sütőben 400-500 fokon 2 órán át) vagy mikrohullámos sugárzás által fertőtlenítjük.

Dobozok és terráriumok

Sokféle típusú és méretű műanyag dobozt használunk, van amelyik kemény, áttetsző műanyagból készült, mások puhább, rugalmasabb, átlátszó műanyagból. A műanyagdoboz típusa kevésbé fontos, mint az aljának a nagysága, a magassága és hogy milyen mértékű szellőzést biztosít a fedele. Ahogy a pókok nagyobbak lettek, átváltottunk egy lefelé záródó fedelű törhetetlen műanyagdobozra (Cambro, Inc. által készült). Ezt a típusú dobozt általában éttermi élelmiszertárolásra használják, rendszerint éttermi felszerelési cikkeket forgalmazó nagykereskedőknél lehet beszerezni 7$ egységáron. Mint sok gerinctelen faj tenyésztése esetében, a páratartalom kulcsfontosságú a sikerhez. Fiatal növendék pókok nagyon érzékenyek a kiszáradásra. Egy réteg szúnyoghálót (BioQuip) használunk a három milliméternél nagyobb átmérőjű rések befedésére. Ezenkívül, T. blondi esetében egy második réteg szúnyogháló is kerül a rés és a fedél közé (de nem a fedélhez erősítve, hogy nagyobb biztonságot nyújtson, amikor eltávolítjuk a fedelet etetéskor és itatáskor. Ezek a madárpókok különösen gyorsak és agresszívek.

Étrend

Mindkét faj etetését nagyon kicsi, gombostűfejnyi vagy némileg nagyobb Barnatücsökkel (Acheta domesticus) kezdtük. Fokozatosan nagyobb tücsköt kapnak ahogy nőnek. Egyszerre csak egy tücsköt helyezünk a dobozba. Mások használtak egyéb táplálékot is, mint a Viaszmolylárva (Galleria), légylárva (Musca domestica). Amikor a Theraphosa blondi elérte az 5-7 hüvelyk hosszúságot, Madagaszkári sziszegő csótány (Gromphordorhina protentosa) lárvákat (egy hüvelyk hosszú) kapott és esetenként újszülött egereket. A fiatal pókok minden másnap kaptak táplálékot. Theraphosa blondi példányok általában mindent megettek amit kaptak. Ha a tücsköket nem ették meg pár perc leforgása alatt, eltávolítottuk őket, hogy megelőzzük a vedlés folyamán felléphető problémákat. Rendkívül fontos az otthagyott vagy elpusztult élelem eltávolítása. A pók a vedlése során nagyon sebezhető.

Érintkezés

A legtöbb madárpók szőre kiütést okoz, és a T. blondi szőre nagyon irritáló, elég hamar allergiás reakciót válthat ki. Emiatt a velük való érintkezéshez hozzátartozik a pormaszk és a latex sebészkesztyű áthelyezésnél és a terrárium takarításánál. Ezenkívül ez a faj nagyon agresszív és a legkisebb provokálásra is támad. Ezért nem ajánljuk ezt a fajt új intézetek számára, hacsak a személyzet nem rendelkezik tapasztalattal nyugodtabb és kevésbé igényes fajok terén. Brachypelma smithi elég nyugodt, ahogy eléri azt a nagyságot amikor már hozzá lehet nyúlni, de amikor még kicsik, meglehetősen gyorsan mozognak, nem maradnak egy helyben, mint a kifejlett nőstény. A kézzel való érintés korai stádiumokban esetében kerültük, hogy ne okozzunk sérülést.

Páratartalom

Mint korábban már említettem, a fiatal pókok felnevelésében a két legfontosabb tényező a páratartalom és a higiénia. Góliát madárpók számára az optimális hőmérséklet 85°Fahrenheit és 80-90%-os relatív páratartalom. A Mexikói vöröstérdű páratartalom-igénye alacsonyabb, kivéve a vedlési idöszakban. A dobozokban kis hőmérőket és nedvességmérőket használunk a hőmérséklet és a páratartalom megfigyelésére. Ezek beszerezhetőek a Carolina Biological Supply-tól vagy más természettudományi felszerelést forgalmazó cégektől ( mint a Radio Shack). Minden fajt egyedileg helyezünk el. A T. blondi növendék pókokat elválasztottuk az anyjuktól egy nappal azután, hogy felnyitotta a kokont. Minden példányt elláttunk fehér vattát tartalmazó itatótállal. A fiatal pókoknál minden másnap ellenőriztük a páratartalmat. Jobban szellőző fedelű dobozokat (idősebb pókok) desztillált vízzel párásítunk naponta kétszer, egyszer reggel és egyszer a nap végén.

Szabályzatok és engedélyek

A természetben élő vadvilág állandó jellegű változása miatt a legjobb egyeztetni az Egyesült Államok Hal- és Vadvilág Szolgálatával (U. S. Fish and Wildlife Service) egy bizonyos faj besorolását illetően, mielőtt bármilyen gerinctelen importálása és beszerzése mellett döntünk. Szintén egyeztetést javaslok állami és szövetségi mezőgazdasági minisztériumokkal, hogy megérdeklődjük szükséges-e engedélyt kérvényezni. Egyes városok és megyék helyi egészségügyi szabályzatai korlátozhatják mérges állatok engedély nélküli behozatalát.

Köszönetnyilvánítás

Szeretném kifejezni elismerésemet a gyakornokoknak a nagyszerű gondozásért: Marilyn Cunningham, Quinn McFrederick, Erin Sullivan , Fred Crosby és Partrick Schlemmer. Szeretném megköszönni Tom Mason (Gerinctelenek kurátora a Metropolitan Toronto Zoo-nál) Brachypelma smithi adományát a San Francisco Insect Zoo számára. Köszönettel tartozok Mark Hart-nak (West Coast Zoological) az adatai megosztásáért és az információnyújtásárt.

Ízelítő a Zootaxa Címlaplányáról

Elkészült az Csontvázpókokat, vagyis az Epehbopus génuszt tárgyaló cikk összefoglalójának fordítása, mely a Zootaxán jelent meg. Bár kevés dolog maradt változatlanul a fordítás áttekintése után, de azért T-boynak köszönet a fáradozásáért!




Az Ephebopus nemet átnézték és kicsit rendberakták. Az cikk foglalkozik a génusz fajaival beleértve természetesen a tipusfajt is. Jelen állás szerint az Ephebopus nembe tartozik:
Ephebopus murinus ( Walckenaer, 1837)* (kiscsillag jelzi, hogy ez a típusfaj)
Ephebopus uatuman ( Lucas, Silva & Bertani ,1992)
Ephebopus cyanognathus (West & Marshall, 2000)
Ephebopus rufescens (West & Marshall, 2000)
Ephebopus foliatus (tudományra új faj)

Az Ephebopus violaceus Mello- Leitão 1930 fajt áttették a Tapinauchenius génuszba, és kiderült hogy egyezik a Tapinauchenius purpureus Schmidt 1995 fajjal.

A csontvázpókok Dél-Amerika, észak-keleti részén honos. Ismert Brazíliából, Guyanából, Francia-Guyanából, Szurinámból.

Tárnázó életmódú, pókokról van szó, viszont az Epehebopus murinus egy bizonyos fejlődési szakaszában "fánlakó" életmódot folytat. A madárpókok rendszertani vizsgálata bizonyítékkal szolgált arra, hogy az Aviculariinae alcsalád természetes csoportot képez, amely tartalmazza az Avicularia Lamarck 1818, Iridopelma Pocock 1901, Pachistopelma Pocock 1901, Tapinauchenius Ausserer 1871, Psalmopeus Pocock 1895, Ephebopus Simon 1892, Stromatopelma Karsch 1881 és Heteroscodra Pocock 1899 génuszokat: Az alcsalád minden nemére jellemző szünapomorfia az I-II járólábak végízén és másodvégízén található talpkefe, ami oldal irányban kiszélesedik.

Forrás: RICK C. WEST, SAMUEL D. MARSHALL, CAROLINE SAYURI FUKUSHIMA & ROGERIO BERTANI Review and cladistic analysis of the Neotropical tarantula genus Ephebopus Simon 1892 (Araneae: Theraphosidae) with notes on the Aviculariinae Zootaxa 1849: 35-58 (13 Aug. 2008)

Nem mindegy, hová lógatjuk

... , azaz mérgező pókmarások beszámolói (kiváltképp a Latrodectus mactans-ra vonatkozóan).

Kovács Gábor fordítása. Hatalmas kiszervezett, elkészített de eleddig nem posztolt anyag van a poftaládámban, és most kicsit megelégeltem azt, hogy vasárnap is bennt rohadok és ahellyett, hogy kimennék a szabadba levegőzni, tovább rohadok bennt hogy blogolhassak. Fantasztikus érzés :D Erre lelkiismeretfurdalás is kötelez, hiszen többen már elvégeztek egy csomó munkát és ki kellett volna már raknom ezeket elég régen. Most lett rá időm.

Klinikai és történeti áttekintés egy széleskörűen jellemző, ám kevésbé ismert állapotról.

(Emil Bogen, Phoebus Berman (1927): Poisonous spider bites, with especial reference to the Latrodectus mactans. A clinical and historical study of a widespread but little known condition. California and Western Medicine. Vol. XXVI, No.3., 339-341).

A szerkesztő megjegyzése: Jelen diszkusszióban Bogen és Berman a Latrodectus mactans (fekete özvegy) marása nyomán kialakuló arachnidizmus jelentőségét szemléletes módon hangsúlyozza.
Kalifornia állam egyes körzeteit tekintve e veszélyes faj széleskörű elterjedtsége nem általánosan felismert tény. Habár a marás ritkán végzetes, azonban a méreg olyan gyötrelmes tünetekkel járó kórképet idézhet elő, mely a felületes orvosi vizsgálat során hibás diagnózis felállításához, hovatovább a páciensen indokolatlanul elvégzendő sebészeti beavatkozáshoz is vezethet.

Észak-Amerika egyik mérgező marású pókjának, a Latrodectus mactans (közismert nevén fekete özvegy, vagy homokórás pók) marása klinikai szempontból összetetten jelentkező akut hasi kórkép kialakulását okozza. A Los Angelesi Közkórházban mintegy 15 pácienst kezeltek az elmúlt években. Az első öt esetnél a helyes diagnózis felállítása talán azért nem a betegfelvételkor történt, mert még nem ismertük kellően e kórképet, ellentétben azzal a könnyen felismerhető nyolc esettel, melyekkel az elmúlt esztendőben találkoztunk. A rövid összefoglaló segít elképzelni e páciensek állapotát.
Első eset: Palo Verdesben egy 29 esztendős mexikói származású munkást ért péniszmarás, miközben az árnyékszéken ült. Két napig elhúzódó komoly fájdalma, és izomgörcsei voltak.
Harmadik eset: Los Angelesben egy 37 éves magyar származású munkás péniszét árnyékszék használat közben marta meg egy fekete pók. A heves fájdalom átterjedt a megmart testoldallal azonos hasi inguinális területre, és a combokra is. A páciens felvételkor fájdalomra panaszkodott, cyanotikus volt, hasa merevnek tűnt, ugyanakkor nem volt érzékeny, térdreflexe hiperaktív volt. Többször hányt, és vizelet visszatartása katéterezést tett szükségessé. A szisztolés vérnyomás 170 Hgmm, a fehérvérsejt szám pedig 13.750 volt. Noha a komoly fájdalmak 24 órán belül mérséklődtek, öt nap múlva hagyhatta el a kórházat.
Hetedik eset: Egy 25 esztendős, mexikói származású munkás szenvedett péniszmarást, miközben az árnyékszéket használta. Komoly hasi fájdalomra panaszkodott, hasa nagyon merevnek, ugyanakkor érzéketlennek tűnt. A fehérvérsejt szám 13.600 volt. Erősen verejtékezett, de a következő napon elhagyhatta a kórházat.

A fordító megjegyzése: A kültéri toalettekben történt balesetek nem csak pénisz, hanem fartájékot érintő marásokat is magukban foglalnak. A Latrodectus-fajok olykor élénk érdeklődést mutatnak a hálójukat érintő bármilyen behatást illetően, ez magyarázza a „belógó”, védtelenül hagyott testrészek elleni támadásokat. A közelmúltban olyan esetleírások, illetve toxikológiai munkák is napvilágot láttak, melyekben a méreganyag által kiváltott stabil erekcióról számolnak be. (Az emberre csak a kifejlett nőstények jelentenek veszélyt. A hímek csípőkarmai túl aprók, és túl gyengék ahhoz, hogy áthatoljanak a bőrön).

Magulla Gerilla

Bevallom őszintén ezidáig erről a madárpókgénuszról még nem hallottam. Mentségemre legyen mondva, hogy a génusz ezidáig a Cyclosternum nevű fiókban aludta csipkerózsika álmát. Egészen mostanáig, amikor is a Brazíliai madárpókokkal foglalkozó kutatók ismételten ébresztőt nem trombitáltak neki (Josénak innen is külön köszi! Ha erre vetődik ismét, van a Kálvinon egy söre:) ).

Azt nem mondanám, hogy ezek az igen kis méretű madárpókok be fognak robbanni a madárpókos hobbiba, de azért mindenképpen érdemes megemlíteni őket, mert mostanában van egy olyan underground fuvallat is, melyben egyes hobbisták ezekből a kis termetű madárpókokból állítják össze a gyűjteményüket. Magyarán törpéznek:).

Nos, gyorsan fussuk át az összefoglalót, hogy mit is találhatunk a „papírban” :

Megtörtént a Magulla génusz Simon 1892 újraérvényesítése és ismételt leírása.

Először történt meg a típusfaj, Magulla obesa Simon 1892 hímjének a leírása ill. szintén újra le lett írva a faj nősténye is.

A Magulla janaeirus (1892) érvényes faj.

A Magulla symetrica Bücherl 1949 át lett sorolva a Plesiopelma génuszba Pocock 1901 és a Plesiopelma insulare (Mello-Leitao 1923) junior szinonímájává vált.

Továbbá, két új faj lett leírva Brazíliából: a Magulla buecherli sp.n. a Sao-Paulohoz tartozó Ilhabela szigetről illetve a Magulla brescoviti sp.n. a Rio Grande do Sul állambeli Sao Francisco de Paula területéről.

----------------------------

Közben bréking nyúzként érkezett a hír, hogy Zolee önszorgalomból elvégezte a munka dandárját és lefordította a cikk bevezetőjét is, úgyhogy ez szintén elolvasható magyar nyelven. Köszönjük a fáradozását!

Bevezetés:

A négytüdős pókok alrendjébe tartozó Theraphosidae család fajai világszerte megtalálhatóak. A család tíz alcsaládra osztható. A Közép- és Dél-Amerikai (Neotrópusi) faunarégióban három alcsalád képviselteti magát - Aviculariinae, Ischnocolinae és Theraphosinae - mintegy 45 nemmel(Raven 1985; Platnick 2008). A Theraphosinae alcsaládba tartoznak a legnagyobb ismert pókok, úgy mint a Theraphosa blondi (Latreille 1804) a maga 9 cm testhosszával (Schiapelli & Gerschman de Pikelin 1967), ugyanakkor megtalálhatók a családban kisméretűek is, úgy mint a Magulla obesa Simon 1892, aminek testhossza kb. 1-2 cm. A Magulla nemet Simon (1892) hozta létre az egyetlen típusfaj alapján - M. obesa -, ami maga is egyetlen Brazíliából (Teresópolis, Rio de Janeiro) származó nőstény alapján került leírásra.

A nem Simon által leírt jellemzői a rövid lábak, kevés tüskével (kivéve a másodvégíz II-t, amin egy csúcsi tüske található), rövid elülső végíz és másodvégíz, rövid, görbült tor-rés, kerek haslemez és a fogacskákat tartalmazó ajak. Simon a Magulla nemet a Tmesiphantes nem (Simon 1892) közeli rokonának tartotta (mindkét nem a trópusi Dél-Amerikából származó). Nem sokkal ezután Pocock (1895) tanulmányozta a British Museum of Natural History gyűjteményében található a négytüdős pókok névhordozó típusait.

Megvizsgálta az Ischnocolus janeirus Keyserling 1892 holotípusát is (nőstény, Serra Vermelha, Itaocara, Rio de Janeiro), majd mintegy kísérletszerűen áthelyezte a Magulla nembe. Az áthelyezést később Simon (1903) is támogatta. Mello-Leitão (1923) leírásai a M. obesa-ról és a M. janeira-ról szinte Keyserling és Simon leírásainak fordításai voltak, így nem tudott jelentősen hozzájárulni a dologhoz. Bücherl (1949) újra leírta a Magulla nemet, a Instituto Butantan gyűjtemény példányait használva feltehetőleg új jellemzőket közölt. Az 1949-ben Bücherl által leírt M. symmetrica-t egy holotípus és egy paratípus alapján újra leírták (Bücherl 1950, 1957 és Lucas & Bücherl 1973).

Gerschman de Pikelin & Schiapelli (1973) a M. obesa (holo?)típusát megvizsgálva megerősítették a Simon által az eredeti leírásban közölt jellemzőket, elsőként spermatartó illusztrációkat is szolgáltatva. A Magulla janeira Pocock által törént áthelyezézét is megerősítették a tanulmányban. Raven (1985) viszont a Magulla nemet a Cyclosternum nem Ausserer 1871 junior szinonímájának tekintette. A két nem típusfajainak tanulmányozása (Magulla obesa és Cyclosternum schmardae Ausserer 1871) Raven szinonímájának érvénytelenítéséhez, a nem újraérvényesítéséhez (és újraleírásához), és két új faj leírásához vezetett minket.
Magulla obesa - fotó F.U. Yamamoto



RAFAEL P. INDICATTI, SYLVIA M. LUCAS, JOSE P. L. GUADANUCCI & FLAVIO U. YAMAMOTO (Brazil)Revalidation and revision of the genus Magulla Simon 1892 (Araneae, Mygalomorphae, Theraphosidae) Zootaxa 1814: 21-36

Két deka morf (ológia) ium

Nah egy kis elígazítás vált újfennt szükségessé, és tekintve, hogy sok egyéb fontos dolgom van csak kutyafuttában és félkeszről dobok egyet (3 óra meló volt vele így is). Itt alant látható az a morfológiai szókincs (Zoozda kopirájt) amivel egy hobbistának el kell boldogulnia. Kizárólag azért van itt mert a DNFS most nem megy, erről kicsit később.

Néhol oda van irva az angol megfelelő is, extra plussz, lesz majd szótár is. Akinek nem elég a sima hobbi vagy a fejtor nem tetszik neki az alulra klikkentsen/kattintson, előtte vegye fel a kevlar mellényt.

Nos akkor csapjunk a lecsóba.

Előre szeretném leszögezni, hogy haragudni senkire nem haragszom, és összeveszni sem szeretnék senkivel, de nem szeretném, hogy tévedésben legyen bárki.
A témát LGM pattantotta ki, amikor latin elnevezéseket kért tőlem a láb (pedes, poda) illetve a fonószemölcs (mammilae supremae) esetében. Első reakcióm az volt, hogy minek? Azután miért pedig, hogy miért latin? Ma nem készül egyetlen zoológiai fajleírás sem latinul (ez régen 1930ig volt divat), viszont az angol nyelv gyakorlatilag minden nagyobb újságnál követelemény. A nagyobb világnyelven való fajleírás (angol, spanyol, kínaiak esetében angol diagnozis kötelező) elmulasztásával pedig a faj érvényességét teszi kockára bárki. Meg lehet nézi a KÓDEX-et (ICZN - a zoológia nevezéktan kódexe).

Én Szita Éva példáját követve, a bírálók (akik nem arachnológusok voltak) dolgát megkönnyítendő tettem bele egy kis általános leírást a doktori dolgozatomba ahol néhány az Évától kopi pészt módszerrel átvett latin elnevezéseket is tartalmaz. Azóta morfológiai posztdokon vagyok, a morfológiai élkutatókkal szoros kapcsolatban és egyszer sem használtam latin morfológiai vagy anatómiai elnevezést. Ez alól egy kivétel van a belső felépítés illetve az izmok (melyeknek a kutatása kissé elmaradt a külső morfológiától) esetében még mindig a latin anyerő (csak ilyen cikk manapság nem születik).

Vagyis a latin sztornó, és egy hobbistának, ha lépcsőzni akar akkor már az angol illetve a német felé kell kacsintania. Persze előtte nem árt, ha magyarul megtanulja.

Alant látható Loksa Imre ábrája, ez lenne az alap, hogy tudd. Majd lehet vele vitatkozni:

Néhány elnevezés a maxilla pl. helytelen, mert a pókok az ízeltlábúakon belül az Amandibulata csoportba tartoznak, és a rovarokra jellemző állkapocs teljesen hiányzik náluk. Az ember állkapcsáról nem is beszélve (olyan még a rovaroknak se nem van, hiába Mandibulata). Ugyanezen gondolatmenetet követve a láb/comb/térd ésígytovább egész sor név támadható. Amennyiben valaki megteszi, először vegye rá Dr. Papp László akadémikus professzort, hogy a legyecskéi szárnyát ne szárnynak hívja mert az a madaraknak van... (persze akkor ha már ottvan akkor szóljon Csorba Gábornak is hogy találjon ki valami mást a denevéreknek). Valószínűleg - a kötelező verbal inzultus után - kiderülne, hogy, ha teljesen másutt másik csoportban van és a használók tisztában vannak a szerv eredetével akkor mehet a dolog.

No akkor idefigyelés van ámbérék.

A rovarok feje 6 tora 3 embrionális szelvényből áll. Csáprágósokét számoljuk meg egyesével: minden embrionális szelvényen egy lábszerű valami van vagyis 4 amin járóláb van, 1 amin tapogatóláb (nem tapogató, hanem tapogatóláb) 1amin a csáprágó és van az akron, ami csökevényes. Ez összesen 7 darab szelvényke. Mostmár tudjátok a fejtor miért nem egyenlő a rovarok fej+tor -ával vagyis használhatjátok a szót. Aki szeretné a legújabb kifejezéseket használni, annak vagy a Zootaxonómia egyetemi jegyzetet vagy a doktori dolgozatom általános ábráját javaslom:

Újfennt sikerült belefutni az előtest háti részének, magyarul a hátpajzsnak mindenféle egyéb szerintem helytelen elnevezéseibe (carapax, peltídium). Nézzük meg mitisir a hogyishívják azaz Jocqué és Dippenaar Schoemann Spider Families of the World. című munkája:

persze nem lehet meg mindenkinek az adott mű, nekik ajánlom a spinnen terminologie vagy az invertebrate glossae-t

Vagy a googlebooksra sassantsunk el rákeresve Foelix alapmunkájára.

Vagy Murphy & Murphy könyvére:

De akkor honnan jő a carapax? És miért baj?

(a peltídium az álskorpiók, rovarpókok hátpajzsa - bárki aki mutat nekem egyetlen egy az utóbbi 10 évben publikált a wsc által egyáltalán figyelembe vett pókos cikket amiben a hátpajzsot peltídiumnak nevezik fizetek egy sört, a carapax pedig a rákoké lehet utánajárni)

A carapax a német hobbiból jön ahol Günther Schmidt bácsi önkényuralmi móccerekkel bevezette.

Volker von Wirth meg átvette. Meg a Lissek Rezső bácsi is.

El lehet dönteni kinek hisztek, a kutatóknak akinek a foglalkozása ez (vagyis professzionális pókászok (pl. Raven, A. Smith, Jocqué, Griswold, Platnick), vagy nagy tapasztalatú hobbistáknak (Schmidt, V. v. Wirth). Ahogy mondják lehet széllel szembe pisilni, csak nem érdemes.

Baj ezzel az, hogy van ennek MAGYAR neve, illetve egy angol kifejezés ami a carapace amivel esetleg külföldi oldalon lehet találkozni. Jól ugyanannyiból tart használni, mint rosszul, és minél kevesebb féle elnevezés van közszájon annál kisebb a félreértés lehetősége. Ma a legtöbb madárpókos munka angolul készül. Ha nem angolul írsz senki sem fogja elolvasni. Ha nem tudod angolul a szó jelentését, hiába olvasol.

------------------------------------------------------------------------

Konklúzió: ha hobbista vagy, elégedj meg a Zoozda féle rajzzal. Bőven elég. Ha egyetemista vagy ott a Zootaxonómia jegyzet, ha egyetemista nagyonérdeklődő vagy akkor olvasd ki a Foelixet, Raven és társaikat és azokat a dolgokat használd amiket ők. Csak tiszta forrásból. Biztos lehetsz benne, hogy sem carapax sem peltídium nem jön elő.

De amennyiben szeretnél sok sok Statler és Waldorfos bejegyzést, sok szájkaratét és nyelvköszörülést, akkor pediglen kizárólag a Lissek vagy Schmidt féle elnevezéseket használd: chelizer, carapax, maxillacsáp és anyámtyúkja.

Zolee fordítása

A Promyrmekiaphila Schenkel póknem taxonómiai felülvizsgálata (Araneae, Mygalomorphae, Cyrtaucheniidae, Euctenizinae)
Zolee fordítása

A Promyrmekiaphila nem azon kilenc póknem egyike, amelyek a csapóajtós alcsaládot(Cyrtaucheniidae), a valódi csapóajtós pókok (Euctenizinae) alcsaládját alkotják (Bond & Hedin 2006). A nem fajai könnyen megkülönböztethetők a többi génusztóltől a különleges utótesti színmintázat alapján, ami sötét csíkokból áll (Fig. 1).

Az eredetileg egy fajt tartalmazó génusz (Schenkel, 1950) lassan bővülni kezdett eredetileg más nemekehez tartozó fajokkal (Actinoxia Simon 1891 és Aptostichus Simon 1891), másrészt a nemet relatív homály fedte és hivatalosan soha nem átdolgozva annak ellenére, hogy Közép- és Észak-Kaliforniában elterjedt volt. A Promyrmekiaphila pontos rendszertani helyzete és család szintű elhelyezése némileg problémás marad.

Eredeileg a Ctenizidae család tagja volt, majd átsorolták a Cyrtaucheniidae családba több más nemmel egyetemben (Raven 1985). További négytüdőspók-rendszertani munkák megerősítették az Észak-Amerikai euctenizine-ek közös őstől való eredetét, ellenben megkérdőjelezték a Cyrtaucheniidae érvényességét (Goloboff 1993, Bond & Opell 2002,Bond & Hedin 2006, Hedin & Bond 2006). Az Euctenizinae alcsaládon belüli elhelyezésük szintén tisztázatlan marad. Bond & Opell (2002) a Promyrmekiaphila fajokat a megmaradt Californiai euztenizine-k testvérfajainak tekintették, létrehozva ezzel a közös őstől származtatható "Kaliforniai csoportot".

Ennek alternatívájaként úgytűnik, hogy a Promyrmekiaphila génusz valószínűleg a az Euctenozoidok testvércsoportja (Eucteniza Ausserer 1875, Entychides Simon 1888, és Neoapachella Bond & Opell 2002; lásd Bond & Hedin 2006), ami egy Californiától keletre eső (Arizona, Új-Mexikó és Texas) nemeket magába foglaló nemcsoport. A revízió kezdetén a nem három fajból állt: P. clathrata (Simon 1891), P. gertschi Schenkel 1950, és P. zebra (Chamberlin & Ivie 1935).

Bond és Opell (2002) szerint a két legutóbb leírt faj valószínűleg a P. clathrata szinonímái. Így itt hivatalosan a P. clathrata-t a P. zebra és P. gertschi senior szinonímájának tekintjük és egy új fajt írunk le, a P. winnemem-et, ami egy északi,morfológialag különböző fajhoz hasonló.

A fordítást köszönjük Zoleenak

Eressz Úz Bence Eresus-om elmenne

A következő cikk Kovács Gábor fordítása (aki jelenleg az adott témával a bikapókokkal foglalkozik). A bejegyzés megértése valóban komoly ismeretanyagot tételez fel. Amennyiben valamelyik szót nem érted, ne szégyelld kérdezzd meg mit jelent én meg beírom :D)

Jörgen Lissner képei: Eresus sandaliatus



Eresus cinnaberinus (a hím Samu Ferenc képe).




Ismeretlen bikapókfaj

Az Eresus cinnaberinus (Araneae: Eresidae) színváltozatainak egy vélt fajátmenet során feltárt populáció története.

J. Johannesen & M. Veith (2001): Population history of Eresus cinnaberinus (Araneae: Eresidae) colour variants at a putative species transition. Heredity (87): 114-124).

Összefoglaló:

Az Eresus cinnaberinus két színvariánsa között lezajlott egykori és jelenkori génáramlás jellemzéséről szóló tanulmányunk elkészítéséhez olyan összehasonlító genetikai és filogenetikai analíziseket használtunk, melyek segítségével a variánsok Észak-, és Közép-európai elterjedési mintázatát megmagyarázhatjuk. E színvariánsokat újabban két külön fajként (E. cinnaberinus és E. sandaliatus) jegyzik, melyek közül az utóbb említett faj Dániában és Bajorországban mintegy izoláltan fordul elő.

Így az bikapókok elterjedésének magyarázata kettős problémát vet fel: (i) a populáció-faj átmenetet illetően a fajfogalom határainak tisztázása, és (ii) a jégkorszakot követően benépesített területen tapasztalható szórványos elterjedés magyarázata. A kombinált allozym (elektromos térben azonosan viselkedő, azonos vándorlási tulajdonságokat mutató genetikai markerek – a fordító megjegyzése) és a mitokondriális DNS adatok alapján felvetődik, hogy az E. sandaliatus Bajorországot és Dániát illetően szétvált elterjedése introgresszió (magyarázatért kattints a szóra) által történt, mely során az E. cinnaberinus az E. sandaliatus elterjedési területébe nyomulva, a genetikailag független fajok esetében ismert kompetitív kizárással ellentétben inkább E. cinnaberinus fenotípust alakított ki.

Bár az introgresszió az E. sandaliatus mtDNS parafiliájának (egy közös ős nem összes egyede alkot egy csoportot) megfelelően zajlott, azonban az E. cinnaberinus parafiliája kívül esik a lehetséges introgressziós zónában kapcsolatba került származási vonalak kiválogatódásán. Ugyan az allozymok a mtDNS-hez képest jobban felfedik a lokális és fennálló génáramlási folyamatokat, azonban az elkülönült populáció szerkezet miatt az egykori génáramlás, és a jégkorszakot követő kolonizáció sebességére vonatkozó következtetések levonásában az allozymoknak csak korlátozott szerepük lehet. A mitokondriális DNS eloszlás azt mutatja, hogy Észak-Európában a jégkorszakot követő benépesülés gyorsan, különféle forrás-populációkból származóan, több hullámban történhetett.

A végére egy érdekes bikapók gif, szintén samutól van:

MADÁRPÓK A címlapon

Kaptam a fülest és rögvest meg is csekkoltam:

Címe:

ROGERIO BERTANI, CAROLINE SAYURI FUKUSHIMA & PEDRO ISMAEL DA SILVA JUNIOR, Two new species of Pamphobeteus Pocock 1901 (Araneae: Mygalomorphae: Theraphosidae) from Brazil, with a new type of stridulatory organ. Zootaxa 1826: 45-58 (21 Jul. 2008)

Fince - azt hiszem egyetérthetünk benne, hogy ő a legalkalmasabb jelölt - vállalta a fordítást.

Közben RAPTOR fordítását is elkezdtük feldolgozni, meg Zolee fordítását is. Napi 1 HSZT-es tempóra visszalépünk azért.

--------------------------------

Mint "legalkalmasabb jelölt" itt is lennék az összefoglalás fordításával. Igazán jó kis anyag, megszokott színvonallal az öreg Bertanitól:

Két új Pamphobeteus faj lett leírva Brazíliából. A Pamphobeteus crassifemur sp. n. és a Pamphobeteus grandis sp. n. .

Továbbá a Pamphobeteus nigricolort megtalálták Brazíliában is, mely korábban Kolumbiából lett leírva, viszont a faj Ecuadori és Bolíviai előfordulása megkérdőjelezhető.

A Pamphobeteus crassifemur sp. n. esetében a III. és IV. járólábakról egy új hangadó szervet írtak le. A szerv tüskeszerű szőrökből áll. A hangadás akkor jön létre, amikor a pók a III. és IV. járólábát mozgatja, és néha, amikor szórja a csalánszőreit.

Egy újabb "nem kért, de megkapott" - a tema megkapott nem pedig megkopott, fordítás

Madárpók marások: 91 esetet bemutató jelentés a brazíliai Sao Paulo államból.

Sylvia, M. Lucas, P., I., Da Silva Jr., R., Bertani and J., L., Costa Cardoso (1994): Mygalomorph spider bites: a report on 91 cases in the State of Sao Paulo, Brazil. Toxicon., Vol. 32. 1211-1215.

Fordította: Kovács Gábor

Összefoglaló.
1966-tól 1991-ig 91, az összes pókmarás kevesebb, mint 1%-át kitevő mygalomorph pókok okozta marási eset vált ismertté a brazíliai Vital kórház, és sao pauloi Butantan Intézet jóvoltából. A diagnózisok igazolása az egyes pókok eredményes azonosítását is magában foglalta. A marások alapvetően enyhe következményekkel jártak, a legfőbb tünet a helyi fájdalom, kisebb ödéma, illetve bevérzés. Az adatok megerősítik azon feltevést, miszerint ezek a nem agresszív pókok egészségügyi problémát sem vetnek fel.

Bevezetés.

Az embereket ért madárpók marásokról szóló beszámolók ritkák. Ezek a marások orvosi szempontból nézve alapvetően nem jelentősek (Baerg 1958, Bücherl 1962, White et al. 1989, Schmidt 1992). Azonban az Atrax génuszba sorolt pókok – különösen az Sidney tölcsérhálós pók, az A. robustus - marása kivételesen komoly mérgezési tünetekkel jár (Sutherland 1972).
A laboratóriumi tesztelések során néhány egyéb mygalomorph faj, mint például egy Pterinochilus-faj (Freyvogel 1972) és a Trechona venosa (Brazil és Vellard 1925) egyaránt figyelemreméltó toxicitást mutatott a gerincesek esetében. Mindemellett ezeket a fajokat is beleértve, az embereket ért dokumentált marások nem jártak komoly következményekkel. Jelen munka bemutatja a brazíliai Vital kórház, valamint a Sao pauloi Butantan Intézet által több mint 25 év alatt (1966-1991) feljegyzett mygalomorph pókok által okozott marásokra vonatkozó járványtani és klinikai adatokat, melyek a Sao Paulo és környékén előfordult mérgező állatok marásai miatt kezelt esetekből származnak.

A nagyításhoz kattints a képekre.

Pokoli történet - nem Vujity Tvrtkoval

Az arachnidán zizizés volt, a pokoli- szongáriai cselőpókokkal kapcsolatban.

Azt mondtam erre a képre, hogy egy Pokoli cselőpók. Nos kiderült, hogy NEM az. Ez egy valamilyen farkaspók, maximum a kép készítője (ha a határozást elvégezte, vagy olyan egyéb adatok állnak rendelkezésére ami nekem nem) tudja, hogy mi ez.

Összevetve egy Szongáriai cselőpókkal

A bizonyítványt magyarázni nem fogom, benéztem, hiszen nem tudtam, amit végül LGM - az egyetlen lehetséges módon kiderített. Itt olvasható, hogy hogyan, egy betűjét nem veszem ide át, mert EGYBEN értelmezhető csak és az ottaniaké a teljes anyag. TANULSÁGOS.

Viszont, nagy hülye lennék ha a saját hibámat nem arra használnám fel, hogy okuljak/okítsak belőle. A Spider Myths oldalon ragadta meg a következő kis szösszenet a figyelmem, melyet ide lefordítok.
-------------------------------------------------------------------------

Pókhatározással kapcsolatos tévhitek

Tévhit: Találtam egy olyan fotót, amin a pók pontosan úgy néz ki mint az én házamban a pók, szóval tudom mi az.
Tény: Másszóval ha van egy színes képed egy pókról, akkor ez varázslatos felruház egy olyan képességgel, hogy meg tudod mondani, hogy az adott faj mitől különbözik a többi száztól amiről nincs képed? Bocsi, de ez nem így működik.

Elször is, ahogy azt már máshol máshol leírták a szabad szemmel történő pókhatározás inkább káros, mint hasznos, kivéve tapasztalt specialistáknak (nos nekik sem). Továbbá egy példány kinézete nem ad képet a hasonló fajoktól való különbségeknek (amit intraspecifikus variációnak hívunk) vagy, hogy mekkora a fajon belüli változatosság (amit interspecifikus variációnak hívunk).

A fajok földrajzi elterjedését szintén figyelembe kell venni. Hiába tűnik egy texasis pók pont olyannak, mint a fotón látható belga pók, jó esély van arra, hogy nem helyes a határozásod (a határozás alatt identifikációt értünk, amit azt jelenti, hogy megállapítod a példány "személyazonosságát". A determináció az amikor egy faj határait állapítod meg - szininímjavaslás, fajösszevonás, fajhasítás).

Egyetlen pókhatározást sem nevezhetünk egészen addig biztosnak, míg egy pókspecialista meg nem vizsgálta mikroszkóp alatt a példányt. Még akkor sem, ha tökéletensen megegyezik a fotód minden pixelével!
-------------------------------------------------------------------------

Tévhit: orvosok, rovarirtók és rovarászok képesek pókot határozni.
Fact: Csak a pókászok rendelkeznek olyan speciális tudással (és könyvtárral) ami a pókok határozásához elengedhetetlenül szükséges. Ennek a tudásnak az elsajátítása hosszú éveket, évtizedeket vesz igénybe, és folyamatos gyakorlást igényel. Persze néhány rovarász és néhány orvos egyben arachnológus (pókszakértő) is egyben, de a legtöbb nem.

Egyetlen orvosi képzésben sincs még nyoma sem a valódi pókhatározásnak. Ezért a legtöbb orvostanhallgatónak a legjobb esetben is csak homályos képe van az úgynevezett "mintázat"-ról. Sajnos számos orvos pókcsípésesnek diagnosztizált olyan betegeket, melyeknek furcsa fájdalmaik voltak, annélkül hogy ők (vagy az orvos) pókot egyáltalán látott volna. Vagy éppen az adott földrajzi régióban előfordulna.

A legtöbb rovarirtó meglehetősen gyér ismeretanyaggal vág neki a munkaköri leírásában foglaltaknak, gyakran a leggyakoribb kártevőket sem ismerik fel helyesen. Kevesen közülük valóban entomológus vagyis rovartankutató, vagy rovarspecialista és egyről tudok (az írás szerzője Row Crawford) aki pókszakértő.
Nem szakértők által végzett félrehatározások az egyre gyakrabban előforduló médiaszenzációknak adnak kiváló táptalajt.

-------------------------------------------------------------------------

Tanulság: pókot képről nem szabad határozni. Nekem sem.

Fonetikus nutria = Phoneutria

Hali a mai apropót Kapor aka Hőbe Gábor szolgáltatta aki előre megfontolt szándékkal, tudásvágyból angolról magyarra fordítást követett el, ami az adott cikk elküldését vonja maga után...a fordítást kicsit átsimítottam, de ez Kapor munkája, köszönjétek neki.
A cikk szerzői közül egyet vájtszeműek (atyaég na ez mekkora képzavar) ismerhetnek, ő pedig Bertani maga...

CÍM: The non-Amazonian species of the Brazilian wandering spiders of the genus
Phoneutria Perty, 1833 (Araneae: Ctenidae), with the description of a new species
Szerzők ROSANA MARTINS és ROGÉRIO BERTANI

Brazíliában a Phoneutria Perty, 1833 genusz fajait "aranha-armadeira" vagy fegyveres pókoknak hivják, mig angol nyelvű országokban "brazil vándorpókoknak" vagy "banánpókoknak" nevezik. Közepes és nagy méretű pókok, 17től 48 mm ig terjed a teljes testhosszuk, és kinyújtott lábaikkal elérhetik a 18 cm-es lábfesztávolságot is. Brazíliában a génusz tagjai felelősek sok pókmarásért (Ministério da Saúde 1998), és ők a fő tényezők a legtöbb területen (Antunes & Málaque 2004).
A mérgük neurotoxikus hatású, és sok vizsgálat történt a mérgük komponenseinek analizálására, és a marás egészségre gyakorolt hatására(Bücherl 1953; Trejos et al. 1971; Rezende et al. 1991; Cordeiro et al. 1992, 1993; Diniz et al. 1993; Figueiredo et al. 1995; Herzig et al. 2002, 2004; Florez et al. 2003; Richardson et al. 2006).
Eredetileg az hátrahajló középső szemsort tartották a Phoneutria génusz jellemző jegyének (Perty 1833). Sok szerző nem tartja ezt a jelleget elégségesnek ahhoz, hogy a Ctenus Walckenaer, 1805 (Walckenaer 1837; Simon 1897; Strand 1916) nemtől el lehessen különíteni, mig mások érvényesnek fogadták el (F.O. Pickard-Cambridge 1897; Mello-Leitao 1936; Bücherl et al. 1964; Lehtinen 1967; Bücherl 1969a). Mello-Leitao (1936) a nőstények és hímek tapogatólábán a lábszár és végíz sűrű talpecsetét tartotta a génusz határozó bélyegének, melyet a mai napig használnak.
Modern kladisztikai analyzis támasztja alá a Phoneutriák közös eredetét, a következő jellegek alapján
1. a tapogató lábak végízén és lábszárán található talpecset
2. védekező magatartás a test függőleges helyzetbe történő emelésével, és oldalirányú mozgása
3. az ivarlemez zsebei középen vannak 4. egyszerű felépítésű petevezetékek* melyek maximum olyan hosszúak, mint a spermatéka átmérője (Simó & Brescovit 2001).

A Phoneutria fajok taxonomiai története ellentmondásokkal teli volt. Perty (1833) két faj P. rufibarbis Perty, 1833 and P. fera Perty, 1833 1-1 nőstény egyede alapján irta le a génuszt. Mindkét faj Rio Negroból (Amazonas, Brazilia) származott.

Később Keyserling (1881) dokumentál egy nőstény pókot Nova Friburgoból (Rio de Janeiro, Brazilia) Ctenus rufibarbisként és később (Keyserling 1891) beszámol két másik új Ctenus fajról: C. nigriventer Keyserling, 1891 (nőstény Rio Grande do Sulból, Brazilia) és C. ferus (nőstény Rio de Janeiroból, Brazilia).

Frederick O. Pickard-Cambridge (1897) kijelöli a P. fera Perty, 1833 fajt a Phoneutria génusz típusfajának, mivel a az eredeti leírásban ezt nem tették meg. Szintén ő a P. rufibarbis Perty, 1833 fajt “forma ignota”-nak vélte (‘kétséges faj’ (= nomen dubium = kétséges név) lásd Simó and Brescovit 2001), és Keyserling (1881, 1891) egyedének új nevet javasolt: Ctenus pertyi (F.O. Pickard-Cambridge, 1897) a C. rufibarbis számára és C. keyserlingi (F.O. Pickard-Cambridge, 1897) a C. ferus részére, az utóbbit Keyserling (1891) úgy tűnik félrehatározta (???**).

Bücherl (1952) kizárólag Keyserling (1891) leírása alapján szinonimizálta a P. nigriventer a P. fera fajokat. Majd Schiapelli & Gerschman de Pikelin (1966) újraérvényesítette a fajt (P. nigriventer) az utótest hasimintázata, és a himek tapogatólábának lábszárhosszhossz és szélesség arányai, valamint a nőstények ivarszervei alapján.

Ezt követően ezek a szerzők szinonimizálták a P. keyserlingi a P. fera fajokra (Schiapelli & Gerschman de Pikelin 1973).

Ezzel szemben Eickstedt (1981) a P. nigriventert, P. keyserlingit és a P. pertyit érvényes fajnak tekinti, de javasolja hogy a későbbiekben a típus helyekről nagyobb mennyiségű egyedeket kellene megvizsgálni, hogy ezt meg lehessen erősíteni.

Nemrégiben Simó and Brescovit (2001) szinonimizálta a P keyserlingi és a P perty fajokat a P nigriventerrel, azt állítva, hogy csak a P nigriventer morphologiai variációi.

Egy új fajt is leírtak: P. bahiensis Simó and Brescovit, 2001, endemikus faj Bahia államból (Brazilia).

A Phoneutria fajok megtalálhatók Közép-Amerika (Costa Rica) erdős területein, Dél- amerikában mindenütt az Andok keleti részéig, Észak-Argentínában is. Az amazóniai régióban 3 faj található: P. fera, P. reidyi F.O. Pickard-Cambridge, 1897 és P. boliviensis F.O. Pickard-Cambridge, 1897.

A nem amazóniai fajok észak Argentináig, Paraguayig, Braziliáig előfordulnak az Atlanti esőerdők területein, beleértve a Cerrado (szavanna) erdős részeit is. Jelenleg két fajt mutattak ki erről a területről: P. nigriventer és P. bahiensis (Simó & Brescovit 2001).

Mindenesetre a mintázatbeli , a nőstények és hímek ivarszervei közötti különbség, a földrajzi elterjedés, és a méreg összetétel alapján, úgy tűnik több mint 2 faj jelenléte (Richardson et al. 2006) valószínű az amazóniai régión kívül, ez ösztönözte a jelen tanulmányt is.

Megvizsgáljuk a nem amazóniai Phoneutria fajokat (5 fajt beleértve). újraérvényesítettünk 2 fajt, melyek jelenleg a P. nigriventer szinonimái, és leírtunk egy tudományra új fajt.

* Loksában nincs megfelelő terminus a copulatory ducts-ra ami a bemeneti nyílást köti össze a spermatékával (táska). A doktorimban ezt a kifejezést használtam.

** Előfordul hogy egy cikkben valaki ugy gondolja hogy ez "A" faj és mint olyan ide "X" tartozik. Errare humanum est Később valaki megcsekkolja a PÉLDÁNYt és kiderükl hogy ez "B" faj és "Y" ba kell tenni. Máris más a nevezéktani hatás...

Hogy érthető legyen a) A= Cyriopagopus sp. blue/red/purple, B=Lampropelma violaceopes X=Cyriopagopus, Y=Lampropelma (most ne abba kössünk bele hogy ránézésre lehet látni a különbséget, mert aki azt mondja azt egy féligrohadt, 20éve spirituszbanázó elfelezett madárpóktetem mellé ültetem egy nagyítóval, hogy ugyan mondja már meg mi az) Lásd fennt :P

BUL-VÁR

Heti bulvár. Bár számunkra egyértelmű, mások számára talán annyira nem, hogy pókot elnevezni valakiről megtiszteltetés (de jó, hogy nem bélgiliszta, vagy valami kocsonyás tengeri löttyre specializáltam magam, akkor lehet hogy olyanoknak is örülnék ha egy kullancsot elneveznének rólam. Bár végülis ugrópók már van és egy talajatkafaj is a szutsi nevet viseli)
Mégis azthiszem sokan megdöbbennek azok közül akik NEM pókbolondok mégis valaki így köszöni meg a segítségüket, vagy fejezi ki tiszteletét.

A mai poszt apropóját Jason Bond adta aki a mygalomorphae.org honlapot is jegyzi....

Bond egy aknászpókfajt nevezett el (Myrmekiaphila neilyoungi), a legnagyobb élő kanadai zenész (atyaég kiváncsi vok ki a legnagyobb élő litván szájhetyerésző - szerk. megjegyz.) Neil Young tiszteletére. Istenigazából már tavaly decemberben leközölte a fajt, de a média csak most vette a szájára. Aki nem tudná Neil így néz ki, szerintem hasonlít...



De így járt így vala pediglen már számos zenész, pl. Frank Zappa, akiről egy állaspókot, Pachygnatha zappa-t neveztek el.

Vigyázni kell azonban hiszen nembiztos, hogy mindenki örül. Griswold például egy Cyatholipidae (nincs magyar neve) nevezett el: Isicabu margretheae-t II. Margrethe királynőről, hiszen a dán állam bőkezűen lehetővé tette a kutatásai Tanzániában. Nagy volt a döbbenés mindkét oldalon, amikor a dolog kiderült (és ugye ez vissza nem vonható), de a protokollfőnök megoldotta a dolgot. Megköszönte, majd felhívta a figyelmet, hogy őfelsége szeretné ha legközelebb megkérdeznék.



Valószínűleg hasonló félrekommunikáció okozhatta azt is, hogy a magyar talajzoológia nem jutott be Bruneibe.




Hasszanal Bolkiah valószínűleg nem lelkesedett az ötletért hogy egy atkagénuszt neveztek el róla.

Egyébként van is egy kis igazsága ebben, azt hiszem kevesen tudják, de a barna varangy melyet Linné nevezett el Bufo bufo néven, valójában csúf fricska volt Georges Louis Leclerc Comte de Buffonnak aki francia "ellenlábasa" volt.

Igyekeztem érdekes példákat összeszedni, akit ez nem elégített ki az olvassa el a hírességekről elnevezett állatok részt a wikipedián. Kivi vagyok G. Győzőről mit neveznek el. Remélem nem egy gerincest :D

Végül, de NEM utolsósorban a cikk. Egy kis nyálcsorgató belőle (katt a képre a nagyért), abstract-fordításért pedig jár az egész.

The trapdoor spider genus Myrmekiaphila (Cyrtaucheniidae, Euctenizinae) has long remained in relative obscurity. Aside from occasional species descriptions, no significant taxonomic work on the group has appeared. Members of the genus are widely distributed throughout the southeastern United States (fig. 1), ranging from northern Virginia along the Appalachian Mountains southward through West Virginia, Kentucky, North and South Carolina, Tennessee, and northern Georgia into the Southeastern Plains and Southern Coastal Plain of Alabama, Mississippi, and Florida. The range of the genus also extends west into southern Indiana, Louisiana, Arkansas, Oklahoma, and eastern and central Texas. Thus, Myrmekiaphila species are found in a diverse set of habitats and ecoregions, ranging from the relatively high elevation temperate deciduous forests of the southern Appalachian Mountains to the more xeric, low elevation climates of central Texas.