A legnagyobb hatású tanulmány

Megjelent a JoA legfrissebb száma. A cikkek közül is kiemelkedik, Wayne Maddison cikke, amit volt szerencsém bírálóként végigkövetni. Remek stílusban megírt munka, ami 112 éves szunnyadás után merőben új alapokra helyezik az egész ugrópókrendszertant. Apró dicsőség nekem, hogy minden egyes ugrópókos cikkemről ír valamit, valamint a köszönetnyilvánításban az előkelő negyedik helyen vagyok :D.

A cikk mellé bónuszként 27000 ugrópók kép került fel ide: itt nem egy saját fajom is megtalálható, ezekből szemezgetek egy kicsit. A képek: © 2015 W. Maddison, Creative Commons Attribution (CC-BY) 3.0 license által védettek.

PÁPUA ÚJ GUINEAI FAJOK:

Thorelliola tamasi, Junxia és Wayne által leírt faj, amit rólam neveztek el.

Bulolia, az egyik legbizarrabb ugrópók amivel valaha dolgoztam

Leptathamas paradoxus, Balogh Péter által felfedezett faj, 2003-as cikkem foglalkozik vele.

AFRIKAI FAJOK (ezekről részletesen, magyarul, a doktorimban olvashatsz):

Egyik legnagyobb élményem fűződik az Eburneana génuszhoz. Egy, a tanzániai fauna alapvetését közlő cikk, találta meg, sajnos kizárólag fiatal, nem határozható példányok alapján. 2001es első dániai tartózkodásom alapján találtam meg az első ivarérett példányokat, amiket Nikolaj Scharff-ról neveztünk el, Wanda Wesolowska-val, az első közös cikkünkben. Ez az első felfedezett génuszom is. Később Wandáról is elneveztem egy Eburneana fajt

A Saraina génuszban követtel el taxonómiai hibákat (Szűts & Scharff 2005) (errare humanus est), ezeket Galina Azarkina köszörülte ki.

Tarne dives, egy egész cikket szenteltem neki (Szűts & Rollard 2007). Itt is vétettem hibákat, melyet Wayne Maddison javított. Ehhez a fajhoz kínosabb élményem is fűződik. Talán pont ez a példány túlélte a postán az utat Magyarországra. Azt a 2 napos töketlenkedést amit NEM a fotózásával töltöttem, már nem...

DJ Clark az egyik érdemtelenül elfeledett és mellőzött brit, nyugat-afrikai ugrópókokkal foglalkozó kutatót, 1973ban váratlanul érte a halál. Ezért lehet, hogy a párizsi múzeum anyaga, 30 éven át ott porosodott. Sikerrel megtaláltam, és leírtam a fajt/génuszt :D

Nem szerettem ezt a génuszt, mert annyira atipikus, mégis egyszerű volt. Ráadásul annyira pici, hogy nehéz volt rajzolni:

Gőzölgő irodalom

Google barátom most reggel szólt, hogy Zé (alias José Paulo Leite Guadanucci) új cikke jelent meg a Studies on Neotropical Fauna and Environment című szaklapban. A cikk két új Tmesiphantes faj leírását tartalmazza Minas Geraisból (Tmesiphantesek eddig csak az Atlanti erdőkből voltak ismertek)

A kép a Wikipediáról származik

Megpróbáltam képekkel illusztrálni egy-két képpel ezt a bejegyzést, de nem sikerült jó képet, sőt istenigazából képet találni akármilyen Tmesiphantes fajról.
Ezért a WSC-hez fordultam segítségért.  Leírom mire jutottam... Kiderült Cyclosternum, Homeomma, Plesiopelma nemekbe átpakolt fajokon kívül mindössze a típusfaj (ezt a * jelzi a WSCben): nubilus Simon, 1892 * és 3 nemrégiben leírt faj tartozik ide. Maga a típusfaj eléggé jól ismert, hím és nőstény alapján is (ezt jelzi a félkövér faji névtag előtti mf aláhúzottan): mf nubilus Simon, 1892 *.

Idemásolom a WSCt lássuk mire megyünk vele. 

mf nubilus Simon, 1892 *....................Brazil [urn:lsid:amnh.org:spidersp:002495]

T. n. Simon, 1892d: 277 (Dmf).

T. n. Simon, 1903a: 920, f. 1078.

T. n. Gerschman & Schiapelli, 1973b: 76, f. 39-44 (mf).

T. n. Schmidt, 1986: 42, f. 21 (m).

T. n. Smith, 1986b: 100, f. 110h (m).

T. n. Smith, 1987d: 100, f. 110h (m).

Dryptopelma nubilum Schmidt, 1993d: 65, f. 88-90 (mf).

T. n. Pérez-Miles et al., 1996: 59, f. 48 (Tmf from Dryptopelma=Cyclosternum).

T. n. Schaefer, 1996: 27, f. 5-7 (mf).

T. n. Schmidt, 1997g, 1998h: 17, f. 87-89 (mf).

T. n. Vol, 1999a: 13, f. Z (f).

T. n. Schmidt, 2003l: 128, f. 123-125 (mf).

T. n. Yamamoto et al., 2007: 972, f. 2-8 (mf).

Gerschman & Schiapelli, 1973as cikkében még ezek a fajok is ide tartoztak (illetve még kettő lásd lejjebb a listában)...

Gerschmanék munkájának a minőségét azt hiszem a képek  világosan jelzik... beleborzongok, ha belegondolok, hogy ha nem Mello-Leitao és Caporiacco hibáit kellett volna javítgatniuk, akkor sokkal előrébb lenne a madárpóktaxonómia...

Schmidt, az Ischnocolinae alcsaládnál Dryptopelma néven jegyzi a fajokat (mindet) Raven csoportosítását követi, aki látta ugyan Simon példányát (ez a szegény holotípus hím sok mindenkit láthatott), de nem értett egyet Gerschmanékkal, így az összes Tmesiphantes és Melloleitaoina fajt bepakolta a Dryptopelma génuszba.

Pérez Miles visszapakolta a Tmesiphantes fajokat (az összeset megintcsak), illetve még ebben az évben a génusz kiegészült a T. spinopalpus fajjal, amit később Rudloff a Cyclosternumba helyezett át (ezt egyébként a karácsonyra közzétett Peters 2000s TOW2ból lehetett kideríteni).
Kis házi feladat kiderteni ki és mikor "belezett" egyet a génuszon úgy, hogy mára csak 1 maradt az eredeti fajokból:
T. elegans Gerschman & Schiapelli, 1958 -- see Homoeomma.
T. minensis Mello-Leitão, 1943 -- see Plesiopelma.
T. montanus Mello-Leitão, 1923 -- see Homoeomma.
T. physopus Mello-Leitão, 1926 -- see Plesiopelma.
T. serratus Gerschman & Schiapelli, 1958 -- see Homoeomma.
T. spinopalpus Schaefer, 1996 -- see Cyclosternum.
Flavio Yamamoto és mtsai 5 éve 3 új fajt írtak le (José itt is szerzőtárs volt), így 4 négyre nőtt a fajok száma amit most Zé újabb kettővel növelt. Emellé a Melloleitaoina génusszal való rokonságot is kicsit elemzi. Sajnos a cikkhez egyelőre én sem férek hozzá.

A király ruhája

P. regius nőstény. Fotó: Mary Keim. Forrás

A Phidippus regius egy hobbiállatként is népszerű ugrópókfaj, Arachnoboardson többször találkoztam már róla szóla topikokkal, de hazánkban is szaporították már. A Peckhamia amellett, hogy egy salticid génusz neve, egy ugrópókokkal foglalkozó folyóirat is. Egyik idei számában Foelix és Erb P. regius levedlett kültakaróján végzett mikroszkópos vizsgálatainak eredményeiről olvashatunk.

Foelix, R. F. & B. Erb. 2011. Microscopical studies on exuviae of the jumping spider Phidippus regius. Peckhamia 90.1: 1–15.

Az erős alapízekkel rendelkezők csáprágók (1. kép) vájatainak mindkét oldalán jellemzően mindössze 1–2 kitinfogat találunk (2a. kép). A méregmirigyek feltűnő nyílásai a csípőkarmok külső oldalán a csúcstól körülbelül 100 µm-re vannak. A csípőkarmok belső oldalának hátulsó része finoman fogazott, úgy tűnik, a pók fonalának elvágására használja. A csáprágó vájatának tövénél, ahol nyugalmi állapotban a csípőkarom csúcsa helyezkedik el, egy idáig ismeretlen képletet fedeztek fel, ami 70–80 ovális alakba rendeződő pórusból áll (2b. kép). Még nem tisztázott, hogy ezek a csáprágó egy mirigyének pórusnyílásai-e vagy valamilyen érzékelő (pl. ízlelő) szerkezetek. Csak magas nagyításnál láthatóak, de ugyanazon a helyen fekszenek mindkét csáprágón (2a. kép). Azt írják Foelix-ék, hogy ezek a többi, általuk vizsgált főpókra is jellemzőek, de mygalmorph pókoknál még nem keresték őket.

Érdekes módon mást is találtak a csáprágóknál: a vájatok körüli kis szőrök között parkoló atkákat, testhosszuk kb. 150 µm (3. kép). Az nem ismert, hogy ezek a pókra nézve paraziták vagy csak stopposok (foretikusak, azaz csak átmenetileg tartózkodnak a pókon, míg más gazdaállatot nem találnak). Nagy valószínűséggel a táplálékállatokkal (Drosophila) kerültek rá a pókra, majd vedlés során az exuviae-n maradtak.

A gnathocoxákon 3 különböző típusú szűrőszőröket figyeltek meg (11-12. kép), a szerzők szerint erről sem közölt korábban senki adatokat. Az egyik típus mellett bizonyos mirigy nyílásokra figyeltek fel, lehetséges, hogy ezeken keresztül emésztőenzimeket bocsájt ki az állat, talán a szűrőszőrök tisztítására.

Biztos sok madárpóktartó tudja (én anno a Lissek–Székely könyvben olvastam), vagy megfigyelte már, hogy mikor a pók vedlik, akkor az emésztőrendszer kültakarójának egy része is „lejön” róla. A csípőkarmok puhasága mellett ezért sem tud a pók enni addig, míg az új váz meg nem szilárdult. Emlékszem, régen T-boy küldött nekem egy képet, amin az „előbél” levedlett részei látszódtak egy exuviae-n, akkoriban nem tudtam azoknak a szerveknek a pontos megnevezését, de ebben a cikkben még jelmagyarázat is van egy hasonló mikroszkópos képhez:

Mx = gnathocoxa

M = szájnyílás

Ph = pharynx ("garat")

Eso = esophagus ("nyelőcső")

SM = sucking stomach (szívógyomor)

Nem merül ki ennyiben a cikk tartalma, de nem akartam itt az egészet elismételni, érdeklődők a PDF-et letölthetik innen.

Új Schismatothele faj

Ezzel a bejegyzéssel végére érek az utóbbi hetekben felhalmozódott kis „backlogomnak”, ami a megjelent taxonómiai cikkekből állt. Ennek a rövid darabnak egy, a legtöbb hobbista számára valószínűleg ismeretlen taxon a főszereplője. A Schismatothele Karsch, 1879 (a leírását gyakorolni kell, könnyű belebonyolódni) génusz egyetlen, Venezuelában gyűjtött faj számára – Schismatothele lineata Karsch, 1879 – jött létre, amiből is csak a nőstény ismert. Raven (1985) a Holothele szinonimájának tekintette, amit később Rudloff nem fogadott el. A típusfajon kívül azonban további fajokat nem ismert meg a tudomány, egészen eddig, mert Panzera, Perdomo és Pérez-Miles egy új fajt írnak le mindkét ivar alapján, így az első hím is előkerült a génuszból.

Panzera, A., C. Perdomo & F. Pérez-Miles. 2011. Schismatothele benedettii, a new species of tarantula from amazonic Brazil (Araneae, Theraphosidae). Bulletin of the British Arachnological Society 15 (4): 130–132.

Mario Benedetti egy fontos spanyol nyelven alkotó uruguayi író és költő volt, aki 2009-ben hunyt el, előtte tisztelegnek a specifikus névvel. A diagnózis szerint a nőstény az S. lineata-tól a spermatartók morfológiájában tér, amiknek elég egyedi formája van. Sajnos a cikkben egy (szerintem) nem túlzottan jó ábra van, fotó nincs. Radan Kaderka honlapján viszont van egy Schismatothele sp. spermatartó fotó. Mivel a hím nem ismert az S. lineata fajnál, így azt nem lehet összehasonlítani az S. benedettii-vel.

A diszkusszióban érdekes dolgokat lehet olvasni. Az ivarhólyag megnagyobbodott algyűjtője Raven (1985) és Pérez-Miles és mtsai (1996) szerint a Theraphosinae alcsaládra jellemző levezetett jelleg, ez a Schismatothele benedettii-nél is megvan. A hímtagon élek megléte szintén egy levezetett jelleg az alcsaládnál, ám a szerzők szerint a S. benedettii-nél található élek nem homológok a többi, Bertani által (2000) vizsgált theraphosine hímtagon találhatókkal. A Theraphosinae-ra jellemző az I. és/vagy III. és/vagy IV. típusú (ill. VI. típusút Pérez-Miles kimutatott egy Hemirrhagus fajnál) csalánszőr az utótesten, viszont a Schismatothele fajoknál ez hiányzik! A génusz alcsalád szintű elhelyezése tehát vitatott ill. kérdéses, a szerzők azonban a Theraphosinae-ban hagyják egyelőre.

Róla szól a nóta: Grammostola

Idén elég szép számmal érkeznek a madárpókos cikkek, a Zootaxában már kettőt lehoztak, és tudomásom van egy harmadikról is, ami már a lektoroknál alatt van. A Pterinopelma cikkről a bejegyzés erre olvasható. Itt most Ferretti, Pompozzi és Pérez-Miles április 21-én megjelent cikkéről lesz szó. Diagnózist, leírást, képeket, illusztrációkat, elterjedési adatokat, valamint egy megkülönböztetéshez is hasznos új karaktert kapunk a 3 közép-argentin Grammostola fajról (G. burzaquensis, G. doeringi, G. vachoni), bónuszként pedig új szinonímiát is.

Ferretti, N., G. Pompozzi & F. Pérez-Miles. 2011. The species of Grammostola (Araneae: Theraphosidae) from Central Argentina: taxonomy, distribution, and surface ultrastructure of coxal setae. Zootaxa 2828: 1–18.

A vizsgált fajok csípőin morfológiailag háromféle szőrt (setae, de az egyszerűség kedvéért itt „szőr” marad) fedeztek fel. Az első típust rövid és erős, egész felületükön érdes, „taréjos” tüskealakú szőrök alkotják. A második típus hosszabb (közel négyszer akkora a hossz, mitn az első típusé) és vékonyabb tüskealakú képletekből áll. A tövi rész érdes, középső rész sima, a csúcsot pedig számos rövid hajlott végű horog borítja. A harmadik típusba normál alakú, kisebb szőrök tartoznak, amikre érdes, vékony tövi rész jellemző. A csúcsi rész ennél a fajtánál a legvékonyabb, és egyenes végű horgokat találunk rajta.

Diagnózisok

Grammostola burzaquensis Ibarra-Grasso, 1946 – A három faj közül a legkisebb. Feji régió (pars cephalica) enyhén magasabb; rendes sima szőrök a csípők (I-IV) pro- és retrolaterális és a gnathocoxák retrolaterális oldalán; hímeknél a lábszársarkantyú elsődleges (kisebb) szegmense hosszú, fekete, csúcsánál észrevehetően elhajló tüskével, másodlagos (hosszabb) szegmens hosszú kúpalakú képlettel; spermatartók rövid egyenes csövek; színezet: fekete, térdeken hosszanti csíkok, kevésbé feltűnőek, mint a G. vachoni esetében, a lábak hasi oldalát nagyon rövid (rövidebb, mint a G. doeringi-nél) vöröses szőr borítja.

Grammostola doeringi (Holmberg, 1881) – Észrevehetően magasabb feji régió; hosszú tüskealakú szőrök a csípők (I-IV) pro- és retrolaterális és a gnathocoxa retrolaterális oldalán; spermatartók hosszú és egyenes csövek; színezet: sötétszürke, térdeken hosszanti csíkok, amik kevésbé feltűnőek, mint a G. vachoni-nál, a lábak hasi oldalát rövid vöröses szőr borítja.

Grammostola vachoni Schiapelli & Gerschman, 1961 – Feji régió enyhén magasabb; rövid és hosszú tüskealakú szőrök az I-III. lábak csípőinek pro- és retrolaterális, IV. láb csípőjének prolaterális és a gnathocoxa retrolaterális oldalán; spermatartók befelé hajló csövek; színezet: fekete, feltűnő hosszanti csíkok a térdeken, lábak hasi oldalát hosszú, sárgás szőr borítja.

Schmidt (1994) Polyspina schulzei-je (később homonímia miatt Polyspinosa-ra változtatta) megegyezik a G. vachoni-val. Itt a dologban egy kicsit furcsa, hogy Schmidt a Polyspinosa schulzei-t eumenophorine-ként írta le (azaz az Eumenophorinae alcsalád tagjaként), és elvileg Afrikából származik... kicsit azért cikinek érzem, hogy egy olyan valaki, aki madárpókfajokat ír le, nem ismeri fel az állatot alcsalád szinten.

Mindhárom fajt nem találták meg azonos élőhelyen, de két faj élőhely megosztását megfigyelték többször is, azaz a G. burzaquensis fellelhető G. doeringi-vel vagy G. vachoni-val együtt, a G. doeringi a G. vachoni-val egy helyen, de mind a három faj elterjedésének az ismert adatok szerint nincs metszete.

Aki képekre kíváncsi, annak érdemes a Kulcskérdés bejegyzésre klikkelnie, és Nelson Ferretti honlapja is ajánlott, kiváltképp a galéria, ahol sok madárpókos kép van.

Alakul az afrikai Atypidae

A tegnapi ZooKeysben olvashatjuk René Fourie, Charles R. Haddad és Rudy Jocqué cikkét, ami a Calommata torzpók (Atypidae) génusz afrikai képviselőinek revíziója. A tanulmány egyébként az első szerző MSc tanulmányainak része.

Fourie, R., C. R. Haddad, R. Jocqué. 2011. A revision of the purse-web spider genus Calommata Lucas, 1837 (Araneae, Atypidae) in the Afrotropical Region. ZooKeys 95: 1–28. doi: 10.3897/zookeys.95.745

A Calommata Lucas, 1837 az Atypidae család (torzpókok) jelenleg ismert három (3) génuszának egyike. A másik kettő az Atypus és a Sphodros, amiktől a hím tapogatóláb cymbiuma, a spermatartók és a mellpajzs alapján lehet megkülönböztetni (részletes diagnózis a cikkben). A génusz elsősorban Kelet-Ázsiából ismert (6 faj), illetve a közelmúltban a C. sundaica-t Izraelből is kimutatták. Az afrikai kontinensről ezeddig egy fajt tartottak számon, ami a C. simoni (a C. transvaalica nevű fajt korábban Benoit szinonimizálta a C. simoni-val). Ebben a cikkben újra érvényesnek tekintik a C. transvaalica-t is, újra leírják a C. simoni-val együtt, továbbá négy tudományra új fajt közölnek, amik kizárólag csak hím példányokból ismertek.

Calommata megae sp. n. – Zimbabwe, Harare, Highlands. Nevét a holotípus gyűjtőjéről, Meg Cumminsról kapta. Két példány ismert: egy hím, amit nyár közepén találtak talajfelszínen; egy ivaréretlen (2. instar) példány, ami fonálröpítés útján landolt egy ház verandáján.

Calommata meridionalis sp. n. – Dél-afrikai Köztársaság, Free State Tartomány középső és déli része. Ez a faj a Calommata legdélebbről ismert képviselője (nevét is innen kapta: meridionalis = déli). A 19 ismert egyed mindegyikét csapdázással gyűjtötték füves pusztákon tavasszal és kora nyáron, a legtöbb gátak vagy folyóvizek közeléből került elő. Kimerítő kísérletek ellenére egy tárnát sem sikerült találni.

Calommata namibica sp. n. – Namíbia, Etosha Nemzeti Park, Beisebvlakte. Két ismert hím példány, amiket késő tavasszal gyűjtöttek száraz szavannán.

Calommata tibialis sp. n. – Togo és Elefántcsontpart. A név a jellegzetes tapogatólábi lábszárra utal. Az 5 ismert példány közül az egyik szubadult nőstény, de a genitáliáit nem tudták megvizsgálni. A faj fás szavannákon fordul elő és kerüli az erdőket.

A leírások alapján egyértelmű, hogy a C. simoni és a C. transvaalica különböző fajok. A revalidált C. transvaalica populációit komoly veszély fenyegeti a városiasodás és élőhely-veszteség miatt. A cikk sok ábrát, SEM fotót, ill. a példányokról fényképeket tartalmaz. A leírások és határozókulcs mellett elterjedési és természetrajzi adatokkal is találkozunk. A PDF szabadon hozzáférhető a fenti citációban a DOI linken.

Gabriel és Longhorn új cikke

Kicsit késve, mert már vagy két hete megjelent, de röviden írok erről az új cikkről:

Gabriel, R. & S. J. Longhorn. 2011. Redescription of the holotypes of Mygalarachnae [sic] Ausserer 1871 and Harpaxictis Simon (1892) (Araneae: Theraphosidae) with rebuttal of their synonymy with Sericopelma Ausserer 1875. Revista Ibérica de Aracnología 19: 157-165.

Sajnos a cikkben a Mygalarachne név többször rosszul van leírva (pl. a címben is). Mikor a RIA új számának index PDF-ében észrevettem ezt, írtam a szerzőknek, de már nem lehetett a hibát korrigálni. Akkor tehát kattintás után lássuk.

Anton Ausserer 1871-ben leírta a Mygalarachne és a Harpaxibius génuszokat az Acanthoscurria és a Crypsidromus algénuszaiként. A Mygalarachne a M. brevipes Ausserer, 1871 faj számára jött létre, ami egy feltűnően rövid lábú madárpók Hondurasból. Később Simon emelte teljes önálló génusz státuszba, és kiemelte a nagy robusztus csáprágókat és a combon a scopula hiányát. Ezt követte F. O. P.-Cambridge és Petrunkevitch is. A Harpaxibius a H. striatus Ausserer, 1871 venezuelai fajt szállásolta el. Az algénuszt szintén Simon emelte „full” génusszá, ugyannakor át is nevezte Harpaxictis-szá. Ez az igazi átnevezés, nem amikor egy állat neve szinonímia miatt változik meg, ugyanis a Harpaxibius nevet már korábban használták egy hártyásszárnyú rovar taxon neveként (homonímia). Sokkal később, Raven (1985) azonosnak találta a Harpaxictis, Mygalarachne, Nhandu és Sericopelma génuszokat. A Mygalarachne lett a szenior szinonim, mivel ez volt a legrégebbi név. Érdekességképpen megjegyzem, hogy ugyebár a Harpaxictis eredetileg Harpaxibius volt, amely név foglalt volt, így az átnevezés után a Harpaxictius névhez Simon, 1982 szerző és év kötődik. Ha az eredeti név maradt volna meg, akkor a Harpaxibius lett volna a szenior szinonim, mert ugyannabban az évben és publikációban írta le a Mygalarachne-val Ausserer, csak a Harpaxibius-t a 195. oldalon, a Mygalarachne-t pedig a 206. oldalon, és itt így a prioritást a kisebb oldalszám (hamarabbi közlés) dönti el.

Mint az ismert, a Nhandu = Mygalarachne szinonímiát nem fogadták el a későbbi szerzők. Lucas és mtsai (1991) A M. brevipes holotípus vizsgálata utána arra a következtetésre jutottak, hogy egy ivaréretlen nőstény, és rendszertani hovatartozását nem lehet biztosan megállapítani. Ezáltal megmaradt a Harpaxictis = Sericopelma szinonímia.

Gabriel és Longhorn is tanulmányozták és újból leírták a Mygalarachne és a Harpaxictis holotípusait, és más konklúzióra jutottak. A Harpaxictis nehéz eset, mert azt sem tudják, az egyetlen ismert példány hím-e vagy nőstény, mivel az utóteste nincs meg, de nem lehet szorosan a Sericopelma-hoz kötni. A Mygalarachne génuszt viszont újra érvényesnek tekintik. A három génusz közti különbségeket a szövegben és egy részletes táblázatban is közlik.

Kulcskérdés

Tegnap fedeztem fel egy tavaly decemberi cikket, amiben Ferretti és munkatársai közölnek a Buenos Aires (Argentína) tartományban előforduló mygalomorph fajokról egy határozókulcsot.

Ferretti, N., G. Pompozzi, S. Copperi, A. González & F. Pérez-Miles. 2010. Arañas Mygalmorphae de la provincia de Buenos Aires, Argentina: Clave para la identificación de especies. Bioscriba 3 (1): 15–34.

A madárpókok kedvelőinek ez a cikk a következő fajok miatt érdekes:

• Catumiri argentinense
  
• Eupalaestrus weijenberghi
  
• Grammostola burzaquensis
  
• Grammostola doeringi
  
• Grammostola vachoni
  
• Homoeomma uruguayense
  
• Plesiopelma longisternale
  

Az összes madárpókfajról van habituskép, egyesekről pedig ivarhólyag, hangkeltő apparátus és lábszársarkantyú képek. Ferrettiről hamarosan itt a blogon is lesz majd szó.

Akit érdekel a PDF, kattintson ide.

Update: egészen véletlenül a bejegyzés megírása után röviddel kaptam Stuart Longhorn-tól e-mailben egy másik cikket, ami némelyest hasonló a fentihez, viszont Uruguay mygalomorph fajaival foglalkozik. Kattintás után kicsit bővebben.

Montes de Oca, L. & F. Pérez-Miles. 2009. Las arañas Mygalomorphae del Uruguay: clave para familias, géneros y. especies. INNOTEC 4: 41–49.

Ebben a következő MP fajok szerepelnek:

• Acanthoscurria suina
  
• Catumiri uruguayense
  
• Eupalaestrus campestratus
  
• Eupalaestrus weijenberghi
  
• Grammostola andreleetzi
  
• Grammostola burzaquensis
  
• Grammostola iheringi
  
• Grammostola mollicoma
  
• Homoeomma uruguayense
  
• Plesiopelma longisternale
  

Tetszetős ez a cikk is, képekkel és illusztrációkkal, a G. mollicoma északi és déli változatáról is van kép pl.

Egy dél-amerikai újdonság

A múlt heti afrikai újdonság után most Ray Gabriel jelentkezik egy dél-amerikaival. A Hapalopus lesleyae tudományra új faj leírása a British Tarantula Society folyóiratának új számában jelent meg.

Gabriel, R. 2011. A New Species of Hapalopus Ausserer, 1875 from Guyana (Araneae: Theraphosidae). Journal of the British Tarantula Society 26 (2): 76-80.

A Hapalopus a Theraphosinae alcsaládba tartozik, annak többi génuszától elsősorban az ivarhólyag morfológiájában tér el. Jellemző rá az erősen hajlott/görbe másodvégíz az első lábon és a kétágú lábszársarkantyú. Az eddig ismert fajokról a következő országokból számoltak be:

Hapalopus aldanus – Mexikó

Hapalopus aymara – Bolívia

Hapalopus butantan – Brazília

Hapalopus formosus – Kolumbia

Hapalopus guianensis – Francia Guyana

Hapalopus nigriventris – Venezuela

Hapalopus nondescriptus – Brazília

Hapalopus triseriatus – Venezuela

Ehhez immár hozzáadhatjuk:

Hapalopus lesleyae – Guyana

Érdemes lesz figyelni a jövőben, vajon a Mexikó és Kolumbia között fekvő országokból kerülnek-e elő további (ismert vagy ismeretlen) fajok. Máshogy megfogalmazva: vajon a mexikói faj tényleg Hapalopus vagy csak a dél-amerikai kontinens területére korlátozott a génusz elterjedése? Gabriel új faja nevét egy Lesley Hedicker nevű hölgy tiszteletére kapta, aki sokat segített a szerzőnek a madárpókokon végzett munkájában. A H. lesleyae hím meghosszabbodott hímtaggal és azon feltűnő kinövésekkel rendelkezik, ez alapján megkülönböztethető a többi Hapalopus fajtól, kivéve H. butantan, H. nigriventris és H. triseriatus. Utóbbi három fajtól (leegyszerűsítve) a hátlemezen és az utótesten található mintázatban tér el. Nőstény példányt jelenleg nem ismerünk.

Egy afrikai újdonság

Richard Gallon az idei első madárpókos taxonómiai publikációban jelentkezik (ezúttal Ian Engelbrecht szerzőtársával) ismét az afrikai madárpókokon végzett munkájának egy újabb gyümölcsével, ami egy új faj a Pterinochilus génuszból.

Gallon, R. C. & I. Engelbrecht. 2011. A new Pterinochilus species from South Africa (Araneae, Theraphosidae, Harpactirinae). Bulletin of the British Arachnological Society 15 (4): 121–126.

A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, a faj csak a Limpopo provinciában lévő Waterberg hegyekben található meg, valamint egy bizonyos szintű élőhely-specializációt mutat. Jelen pillanatban ez a legdélebbről ismert Pterinochilus faj.

A 2006-ban felfedezett faj a Pterinochilus lapalala nevet kapta, és a génusz ismert fajainak számát kilencre növeli. A specifikus név tisztelgés a Lapalala Wilderness School (Lapalala Vadiskola) Waterberg hegyekben az élőhelyek megőrzésében végzett munkája előtt. A P. lapalala nőstények kétágú, lebeny nélküli spermatartóval bírnak, ez megkülönbözteti őket a lebenyes spermatartójú Pterinochilus fajoktól, úgy mint a P. lugardi, P. simoni és a típusfaj, P. vorax. A spermatartó egyenes, keskeny és hosszú formája pedig a P. murinus és P. andrewsmithi fajoktól határolja el. Utóbbi két fajnál ugyanis befelé ívelő, széles és rövid spermatartókkal találkozunk. A P. chordatus nőstények az alsó ajkon (labium) található kitinfogak számában térnek el az új fajtól, ezek száma előbbinél kb. 60, utóbbinál pedig a két ismert nőstény paratípus alapján 27 és 13. A hímek meghosszabbodott, finoman ívelő, filiform (fonál alakú) hímtagja a P. alluaudi, P. murinus és P. raygabrieli hímektől tesz lehetővé elkülönítést. A P. lugardi, P. chordatus és P. vorax hímeknél általában a III. láb combja az új faj hímjeivel ellentétben megvastagodott. Továbbá a P. chordatus és P. vorax hímeknél az első láb másodvégíze felülnézetben görbült/hajlott, míg a P. lapalala esetében egyenes. A P. cryptus hímek hímtagja finoman elvékonyodó, gyengén ívelt, a P. lapalala hímeknél pedig ehhez képest kevésbé finoman ill. hirtelen elvékonyodó és retrolaterálisan nagyobb mértékben ívelt az embolus. A disztális prolaterális tüskék hiánya a gnathocoxán további különbség a P. murinus-tól. A P. simoni-ra jellemző, a tapogatóláb tomporának prolaterális oldalán hosszanti csíkot alkotó merev szőrképletek, amik a scopulát kettéválasztják, ennél a fajnál is hiányoznak.

A P. lapalala sziklás lejtőkön él, ahol növényzet szempontjából az Acacia nigrescens (bütykös akácia), Olea europea (olajfa) és Papea capensis („vadszilva”), valamint Heteropogon contortus fűfaj dominál. A régóiban az átlagos évi csapadékmennyiség 400 mm, a középhőmérsékelt a leghidegebb hónapban 2 fok C, a legmelegebb hónapban pedig 30 fok C. A begyűjtött példányokat sziklák alatti menedékekben találták, amik teljesen be vannak borítva vitorlaszerű hálóval. Zavarás esetén az állatok gyorsan megpróbálnak valamilyen föld alatti járatba menekülni, ahol tudnak. Az egyik nőstényt kokonnal együtt találták, amiből kb. 70 fiatal állat kelt ki. A sziklás élőhely, az arra jellemző növényfauna, a vitorlaszerű háló természete, valamint az állatok általánosan lapos habitusa arra utal, hogy a faj egy szikla alatti életmódhoz (lapidicolous) alkalmazkodott specialista. Az egyetlen másik dél-afrikai madárpókfaj, aminél élőhely-specializációt figyelhetünk meg, a Ceratogyrus paulseni, amely faj élőhelyére az Arcadia típusú agyagtalaj jellemző.

Köszönet illeti Patrick Gildenhuys-t, aki tudomásomra hozta a cikk megjelenését, és rendelkezésemre bocsátotta a fajról készült fényképeket.

Mégis mérges

Ebben a bejegyzésben Rainer Foelix és Bruno Erb tavaly a Journal of Arachnology folyóiratban megjelent rövid közleményénék fordítása olvasható.

Foelix, R. & B. Erb. 2010. Mesothelae have venom glands. Journal of Arachnology 38(3): 596-598.

Összefoglalás. Habár sok évvel ezelőtt beszámoltak méregmirigyekről a Mesothelae esetében (Bristowe & Millot, 1933), egy modern monográfia (Haupt, 2003) cáfolta meglétüket. Kilenc Liphistius fajon végzett morfológiai vizsgálatunk során sikerült az összes fajnál méregmirigyek kivezető nyílásait kimutatni a méregkarmok végénél, továbbá egy kis méretű méregmirigyet is megfigyeltünk a csáprágó alapízének elülső részénél. Kitérünk a méregmirigyek lehetséges elvesztésére ivarérett hímek esetén. A méregmirigyek megléte a Mesothelae alrendnél arra utal, hogy ez egy pleziomorf jelleg a pókok rendjénél.

Méreg használata a legtöbb pókra jellemző. Csak az Uloboridae család képviselőinél hiányzik a méregmirigy (Millot, 1931), nagy valószínűséggel másodlagosan vesztették el azt. A közelmúltban Haupt (2003) azt állította, hogy az ősi Mesothelae alrend (Liphistiidae család) szintén nem rendelkezik méregmiriggyel. Ez ellentmondásban áll egy korábbi tanulmánnyal (Bristowe & Millot, 1933), amiben egy kis méregmirigyet írtak le a Liphistius desultor fajnál. Jelen tanulmány célja Liphistius fajok vizsgálata volt annak érdekében, hogy kiderítsük, van-e méregmirigyük. Első lépésben megvizsgáltuk a csáprágók méregkarmait scanning elektronmikroszkóppal méregmirigy nyílását keresve. Második lépésben felboncoltuk a méregkarmokat, majd mikroszkóp alatt vizsgáltuk őket.

A rendelkezésre álló példányok zömét Dr. Peter Schwendinger, a genfi Muséum d'histoire naturelle munkatársa bocsátotta rendelkezésünkre. A következő kilenc faj alkoholban tartósított példányát vagy levedlett kültakaróját tudtuk tanulmányozni: L. bicoloripes Ono, 1988, L. bristowei Platnick & Sedwick, 1984, L. dangrek Schwendinger, 1996, L. desultor Schiødte, 1849, L. endau Sedgwick & Platnick, 1987, L. malayanus Abraham, 1923, L. niphanae Ono, 1988, L. sumatranus Thorell, 1890, és L. yamasakii Ono, 1988. Az izolált csáprágókat alkoholban és acetonban szárítás után 10 percre HMDS-be (Hexamethyldisilazane; Nation, 1983) helyeztük át a zsugorodás elkerülése miatt, végül szűrőpapíron levegőn végeztünk szárítást.

Az alkoholba helyezett csáprágókon órás csipesszel és mikro-szikével végeztünk vizsgálatot. Az elválasztott méregmirigyeket többféle megvilágítás alá helyeztük egy Leitz fénymikroszkóp segítségével, a legjobbnak a polarizált fény bizonyult.

Mivel az orthognath pókok méregmirigyei viszonylag kis méretűek és így nehezen felfedezhetőek, könnyebbnek tűnt kezdésként a méregmirigyek pórusnyílásait keresni a méregkarmok végeinél. A legtöbb labidognath póknál ezek a nyílások elég nagyok és a méregkarmok hátsó oldalán, a csúcshoz közel találhatóak. Az orthognath pókoknál (madárpókok) ellenben a méregkarom konvex oldalán találhatjuk meg őket, és csak ventrális nézetből észrevehetőek. Azt találtuk, hogy ez igaz a félpókokra (Mesothelae) is (Foelix & Erb, 2010). Két másik tényező miatt nehéz a nyílást megtalálni: (1) viszonylag távol, 300–400 µm-re fekszik a méregkarom csúcsától (1. ábra), valamint (2) nagyon kis méretű, 5–10 µm-es átmérővel rendelkezik (2. ábra). Azonban ha az egyik csáprágón megtaláltuk a pórusnyílást, mindig megtaláltuk a másikon is, ugyanazon a helyen, ugyanakkora méretben. Ez a jelen tanulmányban vizsgált összes fajra igaz (3–6. ábra), csak néhány esetben nem sikerült észlelnünk a nyílásokat. Nehéz megmondani, hogy ez valóban bizonyíték-e a hiányukra, de egy lehetséges magyarázatot kínálunk a Diszkusszióban.

A Liphistius példányokban maguknak a méregmirigyeknek a megtalálása is kihívást jelent. A csáprágó egész alapíze izmokkal van tele és friss anyag estén nem tudtunk méregmirigyet kimutatni annak ellenére, hogy tudtuk, hol keressük. Alkoholban konzervált példányoknál azonban sikerrel jártunk, ezesetben a az izmok tömör rostokba rendeződtek és könnyűszerrel eltávolíthatóak egy órás csipesz használatával. Mikor már majdnem az összes izmot eltávolítottuk, akkor válik csak láthatóvá a méregmirigy, rögtön a méregkarom mögött (7. ábra). Hossza 1.5 mm, szélessége 0.5 mm és egy spirálszerű izomréteg veszi körül (8. ábra). Polarizált fény alatt egy jól kivehető „heringcsont mintázat” figyelhető meg, ezt egy hosszanti vonalból („gerinc”) ferdén kilépő párhuzamos izomrostok hozzák létre. Valójában a rostok nem spirálisan veszik körbe a mirigyet, hanem több derékszögű izomsejt sorba rendeződve egyfajta övet alkot. Nagyobb nagyítást használva ezeken az izomrostok egy jellegzetes harántcsíkozás figyelhető meg (9. ábra), ami azt jelzi, hogy képesek az összehúzódásra. A mirigy maga ez alatt az izomréteg alatt fekszik, de a „whole mount” preparátumainkból nem igazán tudtuk behatóan megvizsgálni. Egy L. bicoloripes példányban megtaláltuk a méregmirigyet, de az egyetlen hím példány esetében, ami rendelkezésünkre állt (L. dangrek), nem jártunk sikerrel, így nem jelenthetjük ki, hogy hiánya minden hím Liphistius példány esetében fennáll.

Vizsgálatainkból kiderült, hogy a Mesothelae alrend (Liphistius fajok) igenis rendelkeznek méregmirigyekkel, mivel felfedeztük azok kivezető nyílásait kilenc vizsgált faj méregkarmain. Magát a mirigyet is sikerült megtalálnunk, legalábbis a nőstény esetében. Ez összhangban van Bristow & Millot (1933) korábbi publikációjával, amelyben Millot egy L. desultor példányban egy kis méregmirigyről adott számot, a helyét és mikroszkópikus szerkezetét megmutató ábrával. Millot következtetése az volt, hogy a Liphistius-ban található méregmirigy megegyezik a madárpókokéval. Ezzel ellentétben a Mesothelae alrendről szóló monográfiájában Haupt (2003) a következőt állította: „a Mesothelae-nél nincs méregmirigy, és nincsenek a mirigy jelenlétét jelző nyílások a méregkarmon sem.” Az utóbbi állítást mi megcáfoljuk, mivel a SEM képeinken határozottan kivehető a pórus mind a kilenc általunk tanulmányozott fajnál (3–6. ábra). Az, hogy Hauptnak (2003) nem sikerült megfigyelnie ilyen nyílásokat fénymikroszkóppal, talán a méregkarmot borító kutikula vastagságával és a nyílások rendkívül kicsi méretével (5–10 µm) magyarázható. Azt már nehezebb megérteni, hogy az ő SEM képein miért nem látszanak a kivezető nyílások annak ellenére, hogy a méregkarmok orientációja jónak tűnik (ventrális oldallal felfelé). Másrészt viszont az általa használt nagyítás elég kicsit volt és lehetséges, hogy a kis nyílások el voltak dugulva. Egy másik lehetséges magyarázat az, hogy talán egy ivarérett hímet vizsgált, aminél hiányozhatott a méremirigy és így a nyílás. Mivel az ivarérett Liphistius hímek nagyon rövid életűek és szinte soha nem táplálkoznak ivarérett korukban (Schwendinger, szem. közl.), elképzelhető, hogy ivarérési vedlésuk során elvesztik méregmirigyeiket. Az ivarérett hímeknél valamilyen szerv elvesztése az ivarérési vedlés során ismert tény más pókoknál [pl. hím fonálszűrős pókok elveszítik fonálszűrőjüket és nyüstjüket, hím keresztespókok elvesztik a hármas csévét, ami normális esetben a ragadós fogófonalat termeli (Foelix, 2011)]. A jövőben érdemes ivarérett hím Liphistius példányokra koncentrálni a méregmirigy meglétének vizsgálatánál.

Egyértelmű, hogy a Mesothelae alrendnél is megtalálható a méregmirigy, legalábbis a nőstényeknél és a fiatal egyedeknél. Általános jelenlétük arra enged következtetni, hogy ez egy ősi (pleziomorf) jelleg az Opisthothelae alrendnél, és nem apomorf, mint ahogy azt Haupt (2003) indítványoztva.

Felhasznált szakirodalom:

1. Bristowe, W. S. & J. Millot. 1933. The liphistiid spiders. Proceedings of the Zoological Society of London 1932: 1015–1057.

2. Foelix, R. F. 2011. Biology of Spiders, 3^rd edition. Oxford University Press, New York.

3. Foelix, R. & B. Erb. 2010. Anatomische Besonderheiten der Gliederspinne Liphistius (Araneae: Mesothelae). Arachne 15: 4–13.

4. Haupt, J. 2003. The Mesothelae – a monograph of an exceptional group of spiders (Araneae: Mesothelae). Zoologica 154: 1–102.

5. Millot, J. 1931. Les glandes venimeuses des aranéides. Annales des Sciences Naturelles – Zoologie 14: 113–147.

6. Nation, J. L. 1983. A new method using Hexamethyldisilazane for preparation of soft insect tissues for scanning electron microscopy. Biotechnic and Histochemistry 58: 347–351.

Huszarpokok

Hat ezeknek a kepeknek azert kell magyar szoveg, hogy honositsuk egy kicsit ezt a szot hogy huszarpok. Nemsokara befejezem a harmadik (es vegso) cikkemet roluk.
In these images a peculiar spider, the sword-bearing spider is illustrated. I am just about this finish a manuscript about them.

Pokok a vilag vegerol

Iden is, akacsak tavaly, tartok egy kedvcsinalo eloadast a Biologia Aktualis Kerdesei kurzus keretein belul. Az iden a kozpontba a taxonomia-rendszertan-biogeografia kerdeskort allitom, illetve mint mindig a morfologia alapu es a molekularis taxonomia/rendszertan elonyeit es hatranyait hasonlitom ossze. Ismetlesnek aljon tehat az eredeti itt egy kicsit.
A lehetosegert ezuton is szeretnem kifejezni koszonetemet, Hornung Erzsebet tanszekvezeto professzornak es Dr. Kis Janosnak

Van termeszetesen oka annak amiert mostanaban finoman szolva nem aktivkodom a blogon. Kovetkezzek tehat egy osszefoglalo, mivel is ugykodom mostansag. Roviden osszefoglalva: Molekularis rendszertani vizsgalatokat vegzek az orias gnompokok torteneti biogeografiai feltarasanak erdekeben. Most aki nem latin idezetekhez tartja magat es nem ertette a dolgot, nyugodtan keresse meg az allat a foldon vagy csukja be a szajat. 10 perc mulva ertheto lesz a mondat. Aki azonban csak a bal szemoldoket vonta fel, az nyugodtan kattintson a kepre es porgesse at a diavetitest magyarazo szoveg nelkul. Nehany bevezeto szo. Az orias gnompokok (Orsolobidae) a gnompokok (Oonopidae) legkozelebbi rokonai. Tovabbi rokonaik is elnek MO.-n de errol kesobb. Valoszinuleg ez a csalad elso emlitese is ugy magyar viszonylatban. A google 3 talalatot ad ki, az egyik a sajat picasawebalbumom a masik ketto pedig WIKI-miner ahol a lap vegen csaladok csak listazva vannak (WSC copypaste). Gnompokok Magyarorszagon is vannak, bar az atlag lelkes arachnologus valoszinuleg szinte soha nem talalkozik veluk. Unatkozo atkasosok viszont annal inkabb... ebbol lehet kovetkeztetni, hol is elnek ezek az alig 1-2 mms joszagok. Az orias gnompokokok nevuket onnan kaptak, hogy bar nagyon hasonlitanak a gnompokokra akar 7 mm-s gigantikus testhosszt is elerhetnek egyes fajaik. Egy kozepes meretu OGP (orias gnompok) lathato a kepen. Itt meg itt meg itt pedig kicsit tobb.

A vilag masik vegen, a deli felteken teljesen mas pokok elnek mint az eszakin. A legtobbel egy, magyar, vagy europai pokokhoz szokott szem nemigen tud mit kezdeni. Tombolnak a fonalszurosok, rengeteg csaladsorozattal, elukon az Amauroboideakkal, ahol sokszor nagyobb gondot okoz egy egy uj genusz leirasaban a csaladba besorolas, mint barmi mas. Ilyen fura pokokrol mar volt szo a keresztespokfelek csaladsorozata kapcsan, ahol meg video is volt (amin persze semmit sem latni).A deli felteken elo pokokoat ausztral elterjedesunek is mondjuk, amit nem szabadna osszeteveszteni az ausztraliai elterjedessel (ami az Ausztraliaban elo taxonokat jelenti)

Ezek a taxonok (csaladok, nemzetsegek, fajcsoportok) kozul soknak dijszunkt (vagyis egymastol tavol eso reszekbol allo) elterjedesi terulete van. A Mygalomorf pokoknal talalunk szamos ilyet, mint pl. a Moggridgea nemzetseget. Melyek del-afrikai es ausztraliai fajokkal rendelkeznek. De ilyen taxonnak tekinthetjuk a ropkeptelen madarak is (Palaeognathae) a struccalkatuak es rokonaik (elo es kihalt egyarant). Ezeknek az elolenyeknek Del-Amerikaban, Afrikaban, Madagaszkaron, Indiaban, Ausztraliaban es Uj-Zelandon (vagy ezek tetszesszerinti kombinaciojan) vannak kepviseloik. [Hazi feladat struccalkatuak elofordulasa kihalt formakkal egyutt - a moa es az elefantmadar eleg]

Ezeket az egymastol tavol elo, elszigetelt de egymassal megis rokonsagban allo elolenyek elofordulasa es rendszertana kozotti ellentmondast az allatfoldrajzosiok sokaig nehezen dolgoztak fel. A 19. sz.-i tudosok vagy egy szeleskorben elterjed faj nagyaranyu kihalasaval magyaraztak ezeket, vagy pedig hosszutavu terjedessel. Persze ezutan jott az evolucio, mint otlet, aztan ra ~100 evre felfedeztek a lemeztektonikat is majd a rendszertani elemzesek matematikai hatterenek kidolgozasa alapjan szamszerusitheto analiziseket lehetett vegezni. Igy - az adott rokonsagi kapcsolatokat az elofordulasok fenyeben egyszerubb tehat valoszinubb esemenyek kozul - vagy lemezvandorlasos fajkeletkezes vagy elterjedes kozul lehetett valasztani.

Az Orias gnompokok elterjedesi terkepe itt lathato.

Az elterjedesuk egyik erdekessege, hogy Madagaszkarrol es (tobb, mint valoszinu) Indiabol is teljesen hianyoznak. Erre a vajtfuluek a "nanemaho hanema hogy nemtudhassuk aztat" felkialtassal akaszthatnanak meg ha eppen szoban adnam elo a dolgot. Valo igaz, az afrikai kontinens es a mellette elszort kisebb nagyobb szigetek, kozottuk Madagaszkar elovilagarol nagyon keveset tudunk. Az altalam kutatott ugropokok 80-90%a uj a tudomanyra. Kameleonokat, makikat irnak le a mai napig a szigetrol. Akkor hogyan merhettem ezt a kijelentest tenni mintegy 40-50 szakmailag magasan kepzett pokasz elott egy nemzetkozi konferencian, es merem leirni a blogban? Nos jelenlegi munkahelyem a CAS, tobb, mint 10 eve vegez INTENZIV gyujtest Madagaszkaron. Csak madagaszkari pokbol tobb peldanyuk van mint pok a TTMben, pedig az sem keves. Oonopidae (gnompokok, OGP rokonok) is ezen kutatasi munka alapjan kerult elo eloszor innen, mintegy 40-80 faj. Orsolobidae peldany viszont egy sem. Alig parezer kilometerre Malawibol mar ismertek, ugyanakkor az is tudott hogy nagyon rossz terjedesi kepessegeik vannak... Mindenesetre tobb 100000 gyujtott pok atvalogatasa utan melyeket tobb helyszinen, tobb modszerrel hosszu idon keresztul gyujtottek, egyetlen egy peldany sem kerult elo. Igy nagyon valoszinu, hogy nincsennek Madagaszkaron. Indiabol pedig nincs (es a kozeljovoben nem is lesz) adat.

Hogy neznek ki, mekkorak? Fennt egy fonnyadt gnompok es egy virgonc oriasgnompok lathato kulonbozo emberi kormokon, meretazonositashoz alkalmas pozicioban. A SEM felvetelen, pedig a csalad jellegzetessege, a magas vegizszerv lathato.

A csaladra amugy meg jellemzo a vegiz megnagyobbodott "labfejen" (onychiumon) talalhato dupla fogsoru lebenyes karom, proprireceptor szorok valamint a magas vegiz melyrol mar volt kep.

Hogyan gyujthetunk ilyen pokokat? Mivel rendkivul valtozatos elohelyen elnek, igy gyakorlatilag BARHOGY. Fuhalo, lombfustoles, avarrosta, talajcsapda avagy talajminta, mind eredmenyezhet ilyen pokot.

Ismetleskent az elterjedes

Most jojjon a lecso. A szineket erdemes megjegyezni... Amint mar emlitettem a diszjunkt elterjedesnek alapvetoen 2 oka lehet, az egyik a lemeztektonikai kontinensmozgas miatti fajkepzodes, a masik pedig az elterjedes. Ha a orias gnompokok elterjedeseben az elobbi jatszik szerepet, akkor azt kell latnunk, hogy az ausztraliai es delamerikai nemzetsegek lesznek egymas legkozelebbi rokonjai, hiszen az Antarktiszon keresztul ok voltak kapcsolatban a legtovabb.
[Afrika valt el eloszor a Gondwanatol igy Uj Zeland/Ausztralia/Del-Amerika egyutt maradt. Ez kb about 100 millio eve tortent.
Uj-Zealand Ausztralia/Del-Amerikatol mintegy 80 millio eve valt el, amikor a Tasman tenger megnyilt. Ausztralia es Del-Amerika az akkor meg zold Antarktiszon keresztul osszekottetesben maradt, mintegy 35 miilio evvel ezelottig. A kepet arnyalja, hogy a klimatikus viszonyok ugy 45-50 millio evvel ezelott az Antarktiszon eleg mostohak voltak ahhoz, hogy mindenfajta elterjedest (es ugy nagyjabol barmifele, az elettel osszeegyeztetheto cselevest vagy tortenest) meggatoljon.]

A megfulladt Uj-Zeland nevvel hirhedtte valt elmelet szerint Uj-Zeland mintegy 25-30 millio evvel ezelott, klimatikus valtozasoknak koszonhetoen mintegy 20-120 m tengervizboritottsagot elvezett eleg ideig ahhoz, hogy nagyjabol antarktiszi hatekonysaggal akadalyozza meg a szarazfoldi elet nevu esemenykor aktiv mukodeset. Mintegy 20-23 millio evvel ezelott azonban a tengerszint sullyedesevel ujbol szarazfoldi eletterek valtak elerhetove, a feltehetoleg ausztraliabol erkezo telepesek szamara. Ez nyilva azt jelenti, hogy az ausztraliai fajok lesznek kozelrokonok az uj-zelandiakkal. Tekintve, hogy az orsolobidaek tobb mint fele itt el, azert ez az evoluciojuk szempontjabol mondjuk ugy nem elhanyagolhato lehetoseg. Igy tehat a kutatas kerdeset feltehetjuk ennyi elojatek utan:
Fajkepzodes, vagy betelepules?

Mintegy 180 fajuk van 28 nemzetseggel, a fajok es genuszok MINDEGYIKE adott kontinensre endemikus, Uj Zelandon el a fajok tobb, mint fele a maradekbol 3 jut Afrikara a tobbi pedig nagyjabol fifti fifti alapon elosztva Delamerika (foleg Chile) es Ausztralia+Tasmania kozott.

Rokonsagi kapcsolataik kozott regi ismerosoket koszonthetunk. A Kovacs Gabor es mtsai altal 3 magyarorszagi fajos Darocpokokat es az ennel joval tobb majdnem tucatnyi magyar fajjal biro Fojtopokokat. A gnompok Jorgen Lissner felvetele, akinek ezuton is (es a diak vegen is koszonom hogy megengedte a felvetele felhasznalasat - igy megy ez), az OGP pedig Charles Griswold szerzotarsame. Johet megint a tamaskodok korusa, egy regi T-aktas (tarnoczy-aktak, gy.k.) kerdessel: "es ez igy hogy"?

A fojtopokfelek vagyis e negy csalad rokonsagat ketto jelleg hatarozza meg: a hatso legnyilaspar (mert hogy nekik ketto van, nemugy mint a legtobb ENTELEGYNENEK) nagyon kozel van a hasi barazdahoz, illetve hogy a spermatarolo (ami NEM spermateka itt) az ivarireg hatso falabol nyilik. Mindaket jellegallapot ritka a pokoknal, ebben a kombinacioban csak itt talalhato meg.

Sargaval lathato a vizsgalt csaladok elhelyezkedese egy elmeleti torzsfan amit Platnick es mtsai illetve Ramirez alapjan allitottunk ossze.

A molekularis elemzes technikai hattere

Elozetes parszimonia eredmeny. Nem mennek bele reszletesen miert elozetes. A pirossal jelolt agaka osszeomlanak, igy aztan olyan sokat nem tudunk meg.

A ketfele analizismodszer osszehasonlitasa eredmenyek alapjan... nyilvanvalo hogy a Bayesian mukodott jobban.

A Bayesian mar jobban nez ki, de meg mindig trichotomia (meghozza meggyozo 51%os eredmennyel) DAm-Afr-UZe kozott. Mint kiderul egyik feltetelezes sem tamogatjak az eredmenyeink. Ennek, tobbek koztt az lehet az oka, hogy az Orsolobidae joval regebbota koptatjak e sarteket, mint a Gondwana, es elozetesen mar kialakulhatott ket fo csoportjuk (pl eszaki Gondwana deli Gondwana). Ausztraliaban az egyik a maradel foldreszeken a masik elt tul.

Ez minden eloadasba kell, a "hogyan tovabb" hiszen MINDIG van tovabb.

A koszonetnyilvanitast pedig elvi okokbol ujfennt kozzeteszem. Aki idaig meg folyamatosan olvasva eljutott annak gratula, es koszi a figyelmet.