A legnagyobb hatású tanulmány

Megjelent a JoA legfrissebb száma. A cikkek közül is kiemelkedik, Wayne Maddison cikke, amit volt szerencsém bírálóként végigkövetni. Remek stílusban megírt munka, ami 112 éves szunnyadás után merőben új alapokra helyezik az egész ugrópókrendszertant. Apró dicsőség nekem, hogy minden egyes ugrópókos cikkemről ír valamit, valamint a köszönetnyilvánításban az előkelő negyedik helyen vagyok :D.

A cikk mellé bónuszként 27000 ugrópók kép került fel ide: itt nem egy saját fajom is megtalálható, ezekből szemezgetek egy kicsit. A képek: © 2015 W. Maddison, Creative Commons Attribution (CC-BY) 3.0 license által védettek.

PÁPUA ÚJ GUINEAI FAJOK:

Thorelliola tamasi, Junxia és Wayne által leírt faj, amit rólam neveztek el.

Bulolia, az egyik legbizarrabb ugrópók amivel valaha dolgoztam

Leptathamas paradoxus, Balogh Péter által felfedezett faj, 2003-as cikkem foglalkozik vele.

AFRIKAI FAJOK (ezekről részletesen, magyarul, a doktorimban olvashatsz):

Egyik legnagyobb élményem fűződik az Eburneana génuszhoz. Egy, a tanzániai fauna alapvetését közlő cikk, találta meg, sajnos kizárólag fiatal, nem határozható példányok alapján. 2001es első dániai tartózkodásom alapján találtam meg az első ivarérett példányokat, amiket Nikolaj Scharff-ról neveztünk el, Wanda Wesolowska-val, az első közös cikkünkben. Ez az első felfedezett génuszom is. Később Wandáról is elneveztem egy Eburneana fajt

A Saraina génuszban követtel el taxonómiai hibákat (Szűts & Scharff 2005) (errare humanus est), ezeket Galina Azarkina köszörülte ki.

Tarne dives, egy egész cikket szenteltem neki (Szűts & Rollard 2007). Itt is vétettem hibákat, melyet Wayne Maddison javított. Ehhez a fajhoz kínosabb élményem is fűződik. Talán pont ez a példány túlélte a postán az utat Magyarországra. Azt a 2 napos töketlenkedést amit NEM a fotózásával töltöttem, már nem...

DJ Clark az egyik érdemtelenül elfeledett és mellőzött brit, nyugat-afrikai ugrópókokkal foglalkozó kutatót, 1973ban váratlanul érte a halál. Ezért lehet, hogy a párizsi múzeum anyaga, 30 éven át ott porosodott. Sikerrel megtaláltam, és leírtam a fajt/génuszt :D

Nem szerettem ezt a génuszt, mert annyira atipikus, mégis egyszerű volt. Ráadásul annyira pici, hogy nehéz volt rajzolni:

Hosszú szünet után,

egy előadással jelentkezem, mert úgy tűnik, hogy a régen frissített tartalom ellenére is vetődnek el ide emberek.

Gőzölgő irodalom

Google barátom most reggel szólt, hogy Zé (alias José Paulo Leite Guadanucci) új cikke jelent meg a Studies on Neotropical Fauna and Environment című szaklapban. A cikk két új Tmesiphantes faj leírását tartalmazza Minas Geraisból (Tmesiphantesek eddig csak az Atlanti erdőkből voltak ismertek)

A kép a Wikipediáról származik

Megpróbáltam képekkel illusztrálni egy-két képpel ezt a bejegyzést, de nem sikerült jó képet, sőt istenigazából képet találni akármilyen Tmesiphantes fajról.
Ezért a WSC-hez fordultam segítségért.  Leírom mire jutottam... Kiderült Cyclosternum, Homeomma, Plesiopelma nemekbe átpakolt fajokon kívül mindössze a típusfaj (ezt a * jelzi a WSCben): nubilus Simon, 1892 * és 3 nemrégiben leírt faj tartozik ide. Maga a típusfaj eléggé jól ismert, hím és nőstény alapján is (ezt jelzi a félkövér faji névtag előtti mf aláhúzottan): mf nubilus Simon, 1892 *.

Idemásolom a WSCt lássuk mire megyünk vele. 

mf nubilus Simon, 1892 *....................Brazil [urn:lsid:amnh.org:spidersp:002495]

T. n. Simon, 1892d: 277 (Dmf).

T. n. Simon, 1903a: 920, f. 1078.

T. n. Gerschman & Schiapelli, 1973b: 76, f. 39-44 (mf).

T. n. Schmidt, 1986: 42, f. 21 (m).

T. n. Smith, 1986b: 100, f. 110h (m).

T. n. Smith, 1987d: 100, f. 110h (m).

Dryptopelma nubilum Schmidt, 1993d: 65, f. 88-90 (mf).

T. n. Pérez-Miles et al., 1996: 59, f. 48 (Tmf from Dryptopelma=Cyclosternum).

T. n. Schaefer, 1996: 27, f. 5-7 (mf).

T. n. Schmidt, 1997g, 1998h: 17, f. 87-89 (mf).

T. n. Vol, 1999a: 13, f. Z (f).

T. n. Schmidt, 2003l: 128, f. 123-125 (mf).

T. n. Yamamoto et al., 2007: 972, f. 2-8 (mf).

Gerschman & Schiapelli, 1973as cikkében még ezek a fajok is ide tartoztak (illetve még kettő lásd lejjebb a listában)...

Gerschmanék munkájának a minőségét azt hiszem a képek  világosan jelzik... beleborzongok, ha belegondolok, hogy ha nem Mello-Leitao és Caporiacco hibáit kellett volna javítgatniuk, akkor sokkal előrébb lenne a madárpóktaxonómia...

Schmidt, az Ischnocolinae alcsaládnál Dryptopelma néven jegyzi a fajokat (mindet) Raven csoportosítását követi, aki látta ugyan Simon példányát (ez a szegény holotípus hím sok mindenkit láthatott), de nem értett egyet Gerschmanékkal, így az összes Tmesiphantes és Melloleitaoina fajt bepakolta a Dryptopelma génuszba.

Pérez Miles visszapakolta a Tmesiphantes fajokat (az összeset megintcsak), illetve még ebben az évben a génusz kiegészült a T. spinopalpus fajjal, amit később Rudloff a Cyclosternumba helyezett át (ezt egyébként a karácsonyra közzétett Peters 2000s TOW2ból lehetett kideríteni).
Kis házi feladat kiderteni ki és mikor "belezett" egyet a génuszon úgy, hogy mára csak 1 maradt az eredeti fajokból:
T. elegans Gerschman & Schiapelli, 1958 -- see Homoeomma.
T. minensis Mello-Leitão, 1943 -- see Plesiopelma.
T. montanus Mello-Leitão, 1923 -- see Homoeomma.
T. physopus Mello-Leitão, 1926 -- see Plesiopelma.
T. serratus Gerschman & Schiapelli, 1958 -- see Homoeomma.
T. spinopalpus Schaefer, 1996 -- see Cyclosternum.
Flavio Yamamoto és mtsai 5 éve 3 új fajt írtak le (José itt is szerzőtárs volt), így 4 négyre nőtt a fajok száma amit most Zé újabb kettővel növelt. Emellé a Melloleitaoina génusszal való rokonságot is kicsit elemzi. Sajnos a cikkhez egyelőre én sem férek hozzá.

A pókok fő csoportjairól I.

A pókok (Araneae) napjainkban elfogadott magasabb (alrend és osztag) szintű osztályozását először Pocock javasolta 1892-ben.

Az Mesothelae alrendet egyetlen család (Liphistiidae – félpókok) 5 génuszának 89 faja alkotja (Platnick, 2011). Ők a többi pók – Opisthothelae = Mygalomorphae és Araneomorphae osztagok együtt – testvércsoportja. A Liphistiidae, Mygalomorphae és Araneomorphae rokonsági viszonya olyan, mint az unokatestvéred (L), a testvéred (M) és te (A). Az Opisthothelae az utolsó WSC verzió szerint 109 családot, 3816 génuszt és 41966 fajt jelent, de azóta már sok tudományra új pókfajt leírtak (csak madárpókfajt négyet). Persze ezt úgy kell értelmezni, hogy ezek a jelenleg érvényes nominális fajok és génuszok. Új taxonok leírása nélkül, a jelenlegiek átvizsgálásával ez a szám is változna, mivel jó eséllyel új szinonimákat állítanának fel, vagy régieket nem fogadnának el stb.

A XX. században Pocockén kívül több különböző klasszifikációt publikáltak különböző arachnológusok (pl. Petrunkevitch, Bristowe, Millot, Gertsch). Talán Platnick & Gertsch (1976) közölték az első olyan tanulmányt, ami az első kladisztika volt pókokon, vagyis azzal a kritériummal dolgoztak, hogy minden megnevezett taxon monofiletikus kell, hogy legyen. Eredményeik megegyeztek Pocockéval (1892). Egy taxont monofiletikusnak mondunk, ha egy feltételezett közös ős összes leszármazottját magában foglalja. A kladisztikában egy monofiletikus csoportot a csoport tagjaira jellemző közös levezetett jellegek (szünapomorfiák) alapján állítják fel, szemben az ősi (primitív) közös jellegekkel (szünpleziomorfiák). Platnick & Gertsch (1976) négy (4) karaktert javasoltak, amik a Mesothelae alrend feltételezett apomorfiái, és ezáltal a közös őstől való leszármazásukat támasztják alá. Megjegyzés: a többször előforduló összehasonlítás az ostorlábúakkal azért van, mert őket tartják a pókok legközelebbi rokonának, így Platnickék őket használták külcsoportként.

(1) A negyedik lábak csípőjén található betűrődés (invagináció). A többi póknál és az ostorlábúaknál (Amblypygi) ez nincs meg.
(2) A Heptahela kimurai haploid kromoszóma száma 48, míg a Platnickék által vizsgált pókoké 24 vagy kevesebb, az ostorlábú Sarax sarawakensis-nél pedig szintén 24 haploid kromoszómát mutattak ki.
(3) A trichobothriumok (érzékelő képletek) töveinek szerkezete a lábak disztális ízein különbözik a liphistiidáknál a többi pókkal összehasonlítva. A liphistiidáknál a trichobothrium egy kupolaszerű szerkezetből lép ki a testből, két oldalról egy-egy lemezzel határolva. A Platnick & Gertsch (1976: 10, 9. és 11. ábra) által közölt képeknél a 9. ábrán (Liphistius sp.) ez tisztán látszik, azonban a 11. ábrán (Heptathela sp.), a kupola mélyen helyezkedik el és én személy szerint csak az egyik lemezt látom. Ez lehet a scan szöge miatt is, azaz amiatt, hogy nem egy síkban mutatja a lemezeket. Haupt (2003) állítása szerint csak egy lemezt talált az általa vizsgált liphistiid fajoknál, bár ő ugye méregmirigyeket sem talált, Foelix & Erb pedig igen. N. I. Platnick szerint (személyes közlés) a liphistiidák trichobothrium töveinek felépítését nem lehet összetéveszteni más pókokéval („I don't recall seeing any trichobothrial bases in other spiders that could be confused with the liphistiid arrangements”). A többi póknál egy lemez vagy egyszerű kupola figyelhető meg. A szerzők mindkét állapotot levezetettnek tekintik.
(4) Az oldalsó (laterális) fonószemölcsök felépítése különböző a pókok három fő csoportjánál. A Liphistiidae családnál sok szegmensből állnak (multisegmented), akár 12-ből is. A Mygalomorphae poszterior laterális fonószemölcsei három vagy négy szegmensből állnak, míg az Araneomorphae-nél egy vagy két szegmens alkotja őket. Ezen karakternél nem tudták megállapítani a polaritást, azaz, hogy melyik állapot az ősi és melyik a levezetett. A sokszegmensű állapot tehát a Mesothelae, a négy vagy kevesebb szegmensű állapot pedig az Opisthothelae monofiletikusságát támaszthatja alá.

Később Platnick & Goloboff (1985) egy azelőtt ismeretlen jellegről számoltak be, ami kizárólag a Mesothelae-ra jellemző, így szintén az alrend közös őstől való leszármazását igazolja:

(5) Az I-III. lábak lábszárának pro- és retrolaterális oldalán egy-egy sarkantyút találtak, amik az I-III. lábak másodvégízének tövi részénél levő, enyhén emelt, nem megkeményedett területtel lehetnek képesek érintkezni. A karaktert ivaréretlen és ivarérett nőstények, valamint penultimate hímeknél figyelték meg, az ivarérett hímek viszont úgy tűnik, elveszítik ezt.

Raven (1985) egy további apomorfiát javasolt:

(6) A Mesothelae-nél a mellpajzs (sternum) vékony és kiemelkedik a testből, egy meredek szélű fennsíkra emlékeztet. Az Opisthothelae-nél viszont a sternum sokkal szélesebb és laposabb. Ellenben a legtöbb pókszabásúnál, így az ostorlábúaknál is (pókok testvércsoportja) a mellpajzs hiányzik vagy gyengén fejlett. Raven (1985) szerint a pókoknál megfigyelhető mindkét állapot az adott csoport levezetett jellegének tekinthető.

A fent és lentebb tárgyalt Liphistiidae tulajdonságok egy része megfigyelhető ezeken a képeken: kép 1, kép 2. A félpókokra jellemző feltűnő tulajdonság az utótesten a szegmentáltság nyomát jelképező lemezek (tergite),, illetve a fonószemölcsök száma, még inkább azok pozíciója, amiket a többi pókkal ellentétben az utótest hasi oldalának közepe fele, és nem terminális (vég) pozícióban találunk meg. Mivel mindkettő ősi jelleg/állapot, azonosítás szempontjából hasznosak lehetnek, de nem használhatóak a csoport monofiletikusságának megállapítására.

A következőkben tekintsük át az Opisthothelae (Mygalomorphae + Araneomorphae) levezetett karaktereit.

(1) (2) Ld. Mesothelae-nél a 3. és 4. jellegek.
(3) A liphistiidáknak 8 vagy 7 fonószemölcsük van, a többi póknak 6 vagy annál kevesebb. Ismert, hogy a szövőlap és a colulus az aranemorfoknál az egyedfejlődés során a két „hiányzó” elülső középső fonószemölcs egyesüléséből jön létre, ezen fonószemölcsök elvesztését levezetettnek tekintik.
(4) Ahogy kicsivel feljebb szerepel, a liphistiidáknál a fonószemölcsök az utótest hasi oldalának közepén vannak. A többi póknál a kaudális (farok) szegmensek az egyedfejlődés során egyesülnek, és a fonószemölcsök az utótest végéhez (és az ánuszhoz) kerülnek közel, ezért utóbbi állapot az apomorf.
(5) A liphistiidáknál egy kis, kerek sclerit lemez formájában megmarad az utótest első szegmensének hasi lemeze (sternite). Mivel az ostorlábúak is megőrzik ezt egy többé-kevésbé megkeményedett képlet formájában a pedicelen, a többi póknál az első sternite teljes redukcióját levezetettnek tekintik.
(6) A félpókok második pár tracheatüdőjét viselő harmadik szegmense az utótestnek hasi oldalról egy határozott sclerit lemez. Ez a sternite az ostorlábúaknál is világosan jelen van, a szegmentáltság eme külső jelének elvesztése a többi póknál egy újabb apomorfia.
(7) A subesophageális (nyelőcső alatti) ganglionok a Millot által vizsgált ostorlábúaknál és négy Liphistius fajnál 17 neuromert tartalmaznak, míg a többi póknál 12-t, a kisebb számot vélik levezetettnek.
(8) Ld. Mesothelae-nél 6. jelleg.

Egy közeljövőbeni bejegyzésben hasonló stílusban a Mygalomorphae és Araneomorphae közötti különbségeket, illetve levezetett jellegeiket fogjuk ismertetni.

Irodalom
1. Haupt, J. 2003. The Mesothelae -- a monograph of an exceptional group of spiders (Aaneae: Mesothelae): (Morphology, behaviour, ecology, taxonomy, distribution and phylogeny). Zoologica 154: 1–102.
2. Pocock, R. I. 1892. Liphistius and its bearing upon the classification of spiders. Annals and Magazine of Natural History (6) 10: 306–314.
3. Platnick, N. I. 2011. The world spider catalog, version 11.5. American Museum of Natural History, online at
http://research.amnh.org/iz/spiders/catalog. DOI: 10.5531/db.iz.0001.
4. Platnick, N. I. & W. J. Gertsch. 1976. The suborders of spiders: a cladistic analysis (Arachnida, Araneae). American Museum Novitates 2607: 1–15. URI: http://hdl.handle.net/2246/5468
5. Platnick, N. I. & P. A. Goloboff. 1985. On the monophyly of the spider suborder Mesothelae (Arachnida: Araneae). Journal of the New York Entomological Society 93 (4): 1265–1270.
6. Raven, R. J. 1985. The spider infraorder Mygalomorphae (Araneae): cladistics and systematics. Bulletin of the American Museum of Natural History 182: 1–180. URI: http://hdl.handle.net/2246/955

Madárpók taxonómia 2011

Frissítve: május 11. A korábbi évekhez hasonlóan ez a bejegyzés is az ebben az évben leírt új taxonok illetve közölt taxonómiai változások listájaként funkcionál. Ez egy rövid áttekintés, részletesebben az egyes cikkekről szóló bejegyzésekben olvashatsz (linkek az 'Irodalom' résznél).

Újraérvényesített génuszok:
Mygalarachne Ausserer, 1871 (Gabriel & Longhorn) – korábban nomen dubium.
Pterinopelma Pocock, 1901 (Bertani, Nagahama & Fukushima)

Új fajok:
Hapalopus lesleyae Gabriel
Pterinochilus lapalala Gallon & Engelbrecht
Pterinopelma sazimai Bertani, Nagahama & Fukushima
Schismatothele benedettii Panzera, Perdomo & Pérez-Miles

Új kombináció (áthelyezés):
Pterinopelma vitiosum (Keyserling, 1891) (Bertani, Nagahama & Fukushima) – ezelőtt Eupalaestrus, Pérez-Miles nomen dubium-ként kezelte.

Új szinonimák:
Grammostola schulzei (Schmidt, 1994) = G. vachoni Schiapelli & Gerschman, 1961 (Ferretti, Pompozzi & Pérez-Miles)

Egyéb:
*** A Harpaxictis nem a Sericopelma szinonimja, viszont nomen dubium (Gabriel & Longhorn).

Irodalom
1. Bertani, R., R. H. Nagahama & C. S. Fukushima. 2011. Revalidation of Pterinopelma Pocock 1901 with description of a new species and the female of Pterinopelma vitiosum (Keyserling 1891) (Araneae: Theraphosidae: Theraphosinae). Zootaxa 2814: 1–18.

2. Ferretti, N., G. Pompozzi & F. Pérez-Miles. 2011. The species of Grammostola (Araneae: Theraphosidae) from Central Argentina: taxonomy, distribution, and surface ultrastructure of coxal setae. Zootaxa 2828: 1–18.
3. Gabriel, R. 2011. A New Species of Hapalopus Ausserer, 1875 from Guyana (Araneae: Theraphosidae). Journal of the British Tarantula Society 26 (2): 76–80.
4. Gabriel, R. & S. J. Longhorn. 2011. Redescription of the holotypes of Mygalarachnae [sic] Ausserer 1871 and Harpaxictis Simon (1892) (Araneae: Theraphosidae) with rebuttal of their synonymy with Sericopelma Ausserer 1875. Revista Ibérica de Aracnología 19: 157–165.
5. Gallon, R. C. & I. Engelbrecht. 2011. A new Pterinochilus species from South Africa (Araneae, Theraphosidae, Harpactirinae). Bulletin of the British Arachnological Society 15 (4): 121–126.

6. Panzera, A., C. Perdomo & F. Pérez-Miles. 2011. Schismatothele benedettii, a new species of tarantula from amazonic Brazil (Araneae, Theraphosidae). Bulletin of the British Arachnological Society 15 (4): 130–132.

Új Schismatothele faj

Ezzel a bejegyzéssel végére érek az utóbbi hetekben felhalmozódott kis „backlogomnak”, ami a megjelent taxonómiai cikkekből állt. Ennek a rövid darabnak egy, a legtöbb hobbista számára valószínűleg ismeretlen taxon a főszereplője. A Schismatothele Karsch, 1879 (a leírását gyakorolni kell, könnyű belebonyolódni) génusz egyetlen, Venezuelában gyűjtött faj számára – Schismatothele lineata Karsch, 1879 – jött létre, amiből is csak a nőstény ismert. Raven (1985) a Holothele szinonimájának tekintette, amit később Rudloff nem fogadott el. A típusfajon kívül azonban további fajokat nem ismert meg a tudomány, egészen eddig, mert Panzera, Perdomo és Pérez-Miles egy új fajt írnak le mindkét ivar alapján, így az első hím is előkerült a génuszból.

Panzera, A., C. Perdomo & F. Pérez-Miles. 2011. Schismatothele benedettii, a new species of tarantula from amazonic Brazil (Araneae, Theraphosidae). Bulletin of the British Arachnological Society 15 (4): 130–132.

Mario Benedetti egy fontos spanyol nyelven alkotó uruguayi író és költő volt, aki 2009-ben hunyt el, előtte tisztelegnek a specifikus névvel. A diagnózis szerint a nőstény az S. lineata-tól a spermatartók morfológiájában tér, amiknek elég egyedi formája van. Sajnos a cikkben egy (szerintem) nem túlzottan jó ábra van, fotó nincs. Radan Kaderka honlapján viszont van egy Schismatothele sp. spermatartó fotó. Mivel a hím nem ismert az S. lineata fajnál, így azt nem lehet összehasonlítani az S. benedettii-vel.

A diszkusszióban érdekes dolgokat lehet olvasni. Az ivarhólyag megnagyobbodott algyűjtője Raven (1985) és Pérez-Miles és mtsai (1996) szerint a Theraphosinae alcsaládra jellemző levezetett jelleg, ez a Schismatothele benedettii-nél is megvan. A hímtagon élek megléte szintén egy levezetett jelleg az alcsaládnál, ám a szerzők szerint a S. benedettii-nél található élek nem homológok a többi, Bertani által (2000) vizsgált theraphosine hímtagon találhatókkal. A Theraphosinae-ra jellemző az I. és/vagy III. és/vagy IV. típusú (ill. VI. típusút Pérez-Miles kimutatott egy Hemirrhagus fajnál) csalánszőr az utótesten, viszont a Schismatothele fajoknál ez hiányzik! A génusz alcsalád szintű elhelyezése tehát vitatott ill. kérdéses, a szerzők azonban a Theraphosinae-ban hagyják egyelőre.

Róla szól a nóta: Grammostola

Idén elég szép számmal érkeznek a madárpókos cikkek, a Zootaxában már kettőt lehoztak, és tudomásom van egy harmadikról is, ami már a lektoroknál alatt van. A Pterinopelma cikkről a bejegyzés erre olvasható. Itt most Ferretti, Pompozzi és Pérez-Miles április 21-én megjelent cikkéről lesz szó. Diagnózist, leírást, képeket, illusztrációkat, elterjedési adatokat, valamint egy megkülönböztetéshez is hasznos új karaktert kapunk a 3 közép-argentin Grammostola fajról (G. burzaquensis, G. doeringi, G. vachoni), bónuszként pedig új szinonímiát is.

Ferretti, N., G. Pompozzi & F. Pérez-Miles. 2011. The species of Grammostola (Araneae: Theraphosidae) from Central Argentina: taxonomy, distribution, and surface ultrastructure of coxal setae. Zootaxa 2828: 1–18.

A vizsgált fajok csípőin morfológiailag háromféle szőrt (setae, de az egyszerűség kedvéért itt „szőr” marad) fedeztek fel. Az első típust rövid és erős, egész felületükön érdes, „taréjos” tüskealakú szőrök alkotják. A második típus hosszabb (közel négyszer akkora a hossz, mitn az első típusé) és vékonyabb tüskealakú képletekből áll. A tövi rész érdes, középső rész sima, a csúcsot pedig számos rövid hajlott végű horog borítja. A harmadik típusba normál alakú, kisebb szőrök tartoznak, amikre érdes, vékony tövi rész jellemző. A csúcsi rész ennél a fajtánál a legvékonyabb, és egyenes végű horgokat találunk rajta.

Diagnózisok

Grammostola burzaquensis Ibarra-Grasso, 1946 – A három faj közül a legkisebb. Feji régió (pars cephalica) enyhén magasabb; rendes sima szőrök a csípők (I-IV) pro- és retrolaterális és a gnathocoxák retrolaterális oldalán; hímeknél a lábszársarkantyú elsődleges (kisebb) szegmense hosszú, fekete, csúcsánál észrevehetően elhajló tüskével, másodlagos (hosszabb) szegmens hosszú kúpalakú képlettel; spermatartók rövid egyenes csövek; színezet: fekete, térdeken hosszanti csíkok, kevésbé feltűnőek, mint a G. vachoni esetében, a lábak hasi oldalát nagyon rövid (rövidebb, mint a G. doeringi-nél) vöröses szőr borítja.

Grammostola doeringi (Holmberg, 1881) – Észrevehetően magasabb feji régió; hosszú tüskealakú szőrök a csípők (I-IV) pro- és retrolaterális és a gnathocoxa retrolaterális oldalán; spermatartók hosszú és egyenes csövek; színezet: sötétszürke, térdeken hosszanti csíkok, amik kevésbé feltűnőek, mint a G. vachoni-nál, a lábak hasi oldalát rövid vöröses szőr borítja.

Grammostola vachoni Schiapelli & Gerschman, 1961 – Feji régió enyhén magasabb; rövid és hosszú tüskealakú szőrök az I-III. lábak csípőinek pro- és retrolaterális, IV. láb csípőjének prolaterális és a gnathocoxa retrolaterális oldalán; spermatartók befelé hajló csövek; színezet: fekete, feltűnő hosszanti csíkok a térdeken, lábak hasi oldalát hosszú, sárgás szőr borítja.

Schmidt (1994) Polyspina schulzei-je (később homonímia miatt Polyspinosa-ra változtatta) megegyezik a G. vachoni-val. Itt a dologban egy kicsit furcsa, hogy Schmidt a Polyspinosa schulzei-t eumenophorine-ként írta le (azaz az Eumenophorinae alcsalád tagjaként), és elvileg Afrikából származik... kicsit azért cikinek érzem, hogy egy olyan valaki, aki madárpókfajokat ír le, nem ismeri fel az állatot alcsalád szinten.

Mindhárom fajt nem találták meg azonos élőhelyen, de két faj élőhely megosztását megfigyelték többször is, azaz a G. burzaquensis fellelhető G. doeringi-vel vagy G. vachoni-val együtt, a G. doeringi a G. vachoni-val egy helyen, de mind a három faj elterjedésének az ismert adatok szerint nincs metszete.

Aki képekre kíváncsi, annak érdemes a Kulcskérdés bejegyzésre klikkelnie, és Nelson Ferretti honlapja is ajánlott, kiváltképp a galéria, ahol sok madárpókos kép van.

Alakul az afrikai Atypidae

A tegnapi ZooKeysben olvashatjuk René Fourie, Charles R. Haddad és Rudy Jocqué cikkét, ami a Calommata torzpók (Atypidae) génusz afrikai képviselőinek revíziója. A tanulmány egyébként az első szerző MSc tanulmányainak része.

Fourie, R., C. R. Haddad, R. Jocqué. 2011. A revision of the purse-web spider genus Calommata Lucas, 1837 (Araneae, Atypidae) in the Afrotropical Region. ZooKeys 95: 1–28. doi: 10.3897/zookeys.95.745

A Calommata Lucas, 1837 az Atypidae család (torzpókok) jelenleg ismert három (3) génuszának egyike. A másik kettő az Atypus és a Sphodros, amiktől a hím tapogatóláb cymbiuma, a spermatartók és a mellpajzs alapján lehet megkülönböztetni (részletes diagnózis a cikkben). A génusz elsősorban Kelet-Ázsiából ismert (6 faj), illetve a közelmúltban a C. sundaica-t Izraelből is kimutatták. Az afrikai kontinensről ezeddig egy fajt tartottak számon, ami a C. simoni (a C. transvaalica nevű fajt korábban Benoit szinonimizálta a C. simoni-val). Ebben a cikkben újra érvényesnek tekintik a C. transvaalica-t is, újra leírják a C. simoni-val együtt, továbbá négy tudományra új fajt közölnek, amik kizárólag csak hím példányokból ismertek.

Calommata megae sp. n. – Zimbabwe, Harare, Highlands. Nevét a holotípus gyűjtőjéről, Meg Cumminsról kapta. Két példány ismert: egy hím, amit nyár közepén találtak talajfelszínen; egy ivaréretlen (2. instar) példány, ami fonálröpítés útján landolt egy ház verandáján.

Calommata meridionalis sp. n. – Dél-afrikai Köztársaság, Free State Tartomány középső és déli része. Ez a faj a Calommata legdélebbről ismert képviselője (nevét is innen kapta: meridionalis = déli). A 19 ismert egyed mindegyikét csapdázással gyűjtötték füves pusztákon tavasszal és kora nyáron, a legtöbb gátak vagy folyóvizek közeléből került elő. Kimerítő kísérletek ellenére egy tárnát sem sikerült találni.

Calommata namibica sp. n. – Namíbia, Etosha Nemzeti Park, Beisebvlakte. Két ismert hím példány, amiket késő tavasszal gyűjtöttek száraz szavannán.

Calommata tibialis sp. n. – Togo és Elefántcsontpart. A név a jellegzetes tapogatólábi lábszárra utal. Az 5 ismert példány közül az egyik szubadult nőstény, de a genitáliáit nem tudták megvizsgálni. A faj fás szavannákon fordul elő és kerüli az erdőket.

A leírások alapján egyértelmű, hogy a C. simoni és a C. transvaalica különböző fajok. A revalidált C. transvaalica populációit komoly veszély fenyegeti a városiasodás és élőhely-veszteség miatt. A cikk sok ábrát, SEM fotót, ill. a példányokról fényképeket tartalmaz. A leírások és határozókulcs mellett elterjedési és természetrajzi adatokkal is találkozunk. A PDF szabadon hozzáférhető a fenti citációban a DOI linken.

Gabriel és Longhorn új cikke

Kicsit késve, mert már vagy két hete megjelent, de röviden írok erről az új cikkről:

Gabriel, R. & S. J. Longhorn. 2011. Redescription of the holotypes of Mygalarachnae [sic] Ausserer 1871 and Harpaxictis Simon (1892) (Araneae: Theraphosidae) with rebuttal of their synonymy with Sericopelma Ausserer 1875. Revista Ibérica de Aracnología 19: 157-165.

Sajnos a cikkben a Mygalarachne név többször rosszul van leírva (pl. a címben is). Mikor a RIA új számának index PDF-ében észrevettem ezt, írtam a szerzőknek, de már nem lehetett a hibát korrigálni. Akkor tehát kattintás után lássuk.

Anton Ausserer 1871-ben leírta a Mygalarachne és a Harpaxibius génuszokat az Acanthoscurria és a Crypsidromus algénuszaiként. A Mygalarachne a M. brevipes Ausserer, 1871 faj számára jött létre, ami egy feltűnően rövid lábú madárpók Hondurasból. Később Simon emelte teljes önálló génusz státuszba, és kiemelte a nagy robusztus csáprágókat és a combon a scopula hiányát. Ezt követte F. O. P.-Cambridge és Petrunkevitch is. A Harpaxibius a H. striatus Ausserer, 1871 venezuelai fajt szállásolta el. Az algénuszt szintén Simon emelte „full” génusszá, ugyannakor át is nevezte Harpaxictis-szá. Ez az igazi átnevezés, nem amikor egy állat neve szinonímia miatt változik meg, ugyanis a Harpaxibius nevet már korábban használták egy hártyásszárnyú rovar taxon neveként (homonímia). Sokkal később, Raven (1985) azonosnak találta a Harpaxictis, Mygalarachne, Nhandu és Sericopelma génuszokat. A Mygalarachne lett a szenior szinonim, mivel ez volt a legrégebbi név. Érdekességképpen megjegyzem, hogy ugyebár a Harpaxictis eredetileg Harpaxibius volt, amely név foglalt volt, így az átnevezés után a Harpaxictius névhez Simon, 1982 szerző és év kötődik. Ha az eredeti név maradt volna meg, akkor a Harpaxibius lett volna a szenior szinonim, mert ugyannabban az évben és publikációban írta le a Mygalarachne-val Ausserer, csak a Harpaxibius-t a 195. oldalon, a Mygalarachne-t pedig a 206. oldalon, és itt így a prioritást a kisebb oldalszám (hamarabbi közlés) dönti el.

Mint az ismert, a Nhandu = Mygalarachne szinonímiát nem fogadták el a későbbi szerzők. Lucas és mtsai (1991) A M. brevipes holotípus vizsgálata utána arra a következtetésre jutottak, hogy egy ivaréretlen nőstény, és rendszertani hovatartozását nem lehet biztosan megállapítani. Ezáltal megmaradt a Harpaxictis = Sericopelma szinonímia.

Gabriel és Longhorn is tanulmányozták és újból leírták a Mygalarachne és a Harpaxictis holotípusait, és más konklúzióra jutottak. A Harpaxictis nehéz eset, mert azt sem tudják, az egyetlen ismert példány hím-e vagy nőstény, mivel az utóteste nincs meg, de nem lehet szorosan a Sericopelma-hoz kötni. A Mygalarachne génuszt viszont újra érvényesnek tekintik. A három génusz közti különbségeket a szövegben és egy részletes táblázatban is közlik.

WOWOWOWOW (frissítve!)

Klikk a képre a cikkért, persze előfizetést nem tudok hozzá adni.

Bertani, R., R. H. Nagahama & C. S. Fukushima. 2011. Revalidation of Pterinopelma Pocock 1901 with description of a new species and the female of Pterinopelma vitiosum (Keyserling 1891) (Araneae: Theraphosidae: Theraphosinae). Zootaxa 2814: 1–18.

A Pterinopelma Pocock génusz az elmúlt században pingpong labda szerű karriert futott be. 1901-ben hozta létre Pocock az Eurypelma vitiosa Keyserling, 1891 faj számára. Két évvel később (1903) két új fajt írt le a génuszban (P. saltator és P. tigrinum). Ugyanebben az évben Simon a génuszt az Eurypelma C. L. Koch, 1850 szinonimjának tekintette. Mello-Leitão (1923) azonben ezt nem fogadta el és három új fajjal bővítette a génuszt (P. wacketi, P. dubium, P. vellutinum), valamint az Eurypelma rubropilosa Ausserer, 1871 fajt is ide sorolta, bár nem volt benne biztos, hogy az általa E. rubropilosa-ként ismert állatok azonosak-e az Ausserer által leírtakkal. Későbbi szerzők Eurypelma-ként kezelték. Kétséges státusza és a típuspéldány hiánya ellenére (elveszett) Schmidt 1993-ban az Aphonopelma génuszba helyezte át. Pocock két, 1903-ban leírt fajáról (Mello-Leitão) nem tett említést. Gerschman és Schiapelli 1978-ban a Lasiodora weijenberghi Thorell, 1894 fajt a Pterinopelma-ba sorolták át, és a P. saltator Pocock, 1903 fajjal találták megegyezőnek. Később Valerio (1980) egy új fajt írt le, a P. xanthochroma-t. Bücherl, Timotheo da Costa és Lucas (1971) megvizsgálták Mello-Leitão fajainak típuspéldányait, és a P. wacketi szinonimjának tekintették a P. dubium-ot és a P. vellutinum-ot. Raven átfogó mygalomorph revíziójában (1985) a Pterinopelma-t a Rhechostica Simon, 1892 génusz junior szinonimjává tette (ami pedig az Aphonopelma Pocock, 1903 szinonimja, de itt a prioritást később megváltoztatta az ICZN). Pérez-Miles (1992) nem értett egyet Raven-nel, a génuszokra jellemző ivarhólyagok között különbségre hivatkozva. A P. weijenberghi-t és a P. vitiosum-ot az Eupalaestrus Pocock, 1901 génuszba rakta át, és mivel a P. vitiosum (amit egyébként Pérez-Miles nomen dubium-nak tekintett) a Pterinopelma típusfaja, ezért ez egyben a két génusz szinonimizálását is jelentette. A P. tigrinum Simon által az Eurypelma, majd Raven által az Avicularia génuszban kötött ki, ezen faj helyzetével egy későbbi cikk foglalkozik majd. A P. xanthochroma-t Schmidt (1997) az Aphonopelma-ba pakolta át. Bertani 2001-es monográfiájában újraérvényesítette a P. dubium-ot és a P. vellutinum-ot és a P. wacketi-vel együtt a Vitalius Lucas, Silva Junior & Bertani, 1993 génuszba sorolta át őket. A P. vitiosum holotípusának és további példányainak vizsgálata után Bertani és mtsai feltámasztják a génuszt, elsőként leírják a típusfaj nőstényét és egy új fajt is.

Bertani és munkatársainak diagnózisa szerint a Pterinopelma hasonlít a Lasiodora, Vitalius és Nhandu génuszokra hímeknél a prolaterális segédél hiányában és a prolaterális szuperior, prolaterális inferior, valamint retrolaterális és apikális élek meglétében, nőstényeknél a rövid spermatartók alapján, amiket egy megkeményedett rövid rész választ el. A Lasiodora-tól különbözik a csípők prolaterális oldalán lévő hangkeltő „szőrök” hiányában. A hímek a Nhandu és Vitalius hímektől a prolaterális inferior él fogazottsága és a hiányzó vagy gyengén fejlett csúcsalatti él alapján különböztethetők meg. A Nhandu nőstényeknél a hátpajzson hosszú szőröket, míg a Vitalius nőstények utótestén III. típusú csalánkiütést okozó szőröket találunk (P. sazimai-nál nem). A P. vitiosum nőstényeknél a Vitalius-okkal ellentétben a mellpajzs szélessége nagyobb, mint a hossza.

Mint az feljebb szerepel, a P. vitiosum kétséges név volt, amit Bertaniék újra érvényesnek nyilvánítanak. Ezen fajnál a nőstényeknél nincs III. típusú csalánszőr és a fenti P. sazimai-t ábrázoló képen megfigyelhető irizáló kék szín sem jellemző. A P. vitiosum hímek jobban fejlett ivarhólyag élekkel rendelkeznek és az első lábat behajlítva a másodvégíz a két lábszársarkantyú közül a külsőnek a külső oldalához ér (a P. sazimai-nál a sarkantyú csúcsát érinti). Az új faj Dr. Ivan Sazima-ról kapta a nevét, aki az első példányokat gyűjtötte be a 70-es években.

Egy dél-amerikai újdonság

A múlt heti afrikai újdonság után most Ray Gabriel jelentkezik egy dél-amerikaival. A Hapalopus lesleyae tudományra új faj leírása a British Tarantula Society folyóiratának új számában jelent meg.

Gabriel, R. 2011. A New Species of Hapalopus Ausserer, 1875 from Guyana (Araneae: Theraphosidae). Journal of the British Tarantula Society 26 (2): 76-80.

A Hapalopus a Theraphosinae alcsaládba tartozik, annak többi génuszától elsősorban az ivarhólyag morfológiájában tér el. Jellemző rá az erősen hajlott/görbe másodvégíz az első lábon és a kétágú lábszársarkantyú. Az eddig ismert fajokról a következő országokból számoltak be:

Hapalopus aldanus – Mexikó

Hapalopus aymara – Bolívia

Hapalopus butantan – Brazília

Hapalopus formosus – Kolumbia

Hapalopus guianensis – Francia Guyana

Hapalopus nigriventris – Venezuela

Hapalopus nondescriptus – Brazília

Hapalopus triseriatus – Venezuela

Ehhez immár hozzáadhatjuk:

Hapalopus lesleyae – Guyana

Érdemes lesz figyelni a jövőben, vajon a Mexikó és Kolumbia között fekvő országokból kerülnek-e elő további (ismert vagy ismeretlen) fajok. Máshogy megfogalmazva: vajon a mexikói faj tényleg Hapalopus vagy csak a dél-amerikai kontinens területére korlátozott a génusz elterjedése? Gabriel új faja nevét egy Lesley Hedicker nevű hölgy tiszteletére kapta, aki sokat segített a szerzőnek a madárpókokon végzett munkájában. A H. lesleyae hím meghosszabbodott hímtaggal és azon feltűnő kinövésekkel rendelkezik, ez alapján megkülönböztethető a többi Hapalopus fajtól, kivéve H. butantan, H. nigriventris és H. triseriatus. Utóbbi három fajtól (leegyszerűsítve) a hátlemezen és az utótesten található mintázatban tér el. Nőstény példányt jelenleg nem ismerünk.

Egy afrikai újdonság

Richard Gallon az idei első madárpókos taxonómiai publikációban jelentkezik (ezúttal Ian Engelbrecht szerzőtársával) ismét az afrikai madárpókokon végzett munkájának egy újabb gyümölcsével, ami egy új faj a Pterinochilus génuszból.

Gallon, R. C. & I. Engelbrecht. 2011. A new Pterinochilus species from South Africa (Araneae, Theraphosidae, Harpactirinae). Bulletin of the British Arachnological Society 15 (4): 121–126.

A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, a faj csak a Limpopo provinciában lévő Waterberg hegyekben található meg, valamint egy bizonyos szintű élőhely-specializációt mutat. Jelen pillanatban ez a legdélebbről ismert Pterinochilus faj.

A 2006-ban felfedezett faj a Pterinochilus lapalala nevet kapta, és a génusz ismert fajainak számát kilencre növeli. A specifikus név tisztelgés a Lapalala Wilderness School (Lapalala Vadiskola) Waterberg hegyekben az élőhelyek megőrzésében végzett munkája előtt. A P. lapalala nőstények kétágú, lebeny nélküli spermatartóval bírnak, ez megkülönbözteti őket a lebenyes spermatartójú Pterinochilus fajoktól, úgy mint a P. lugardi, P. simoni és a típusfaj, P. vorax. A spermatartó egyenes, keskeny és hosszú formája pedig a P. murinus és P. andrewsmithi fajoktól határolja el. Utóbbi két fajnál ugyanis befelé ívelő, széles és rövid spermatartókkal találkozunk. A P. chordatus nőstények az alsó ajkon (labium) található kitinfogak számában térnek el az új fajtól, ezek száma előbbinél kb. 60, utóbbinál pedig a két ismert nőstény paratípus alapján 27 és 13. A hímek meghosszabbodott, finoman ívelő, filiform (fonál alakú) hímtagja a P. alluaudi, P. murinus és P. raygabrieli hímektől tesz lehetővé elkülönítést. A P. lugardi, P. chordatus és P. vorax hímeknél általában a III. láb combja az új faj hímjeivel ellentétben megvastagodott. Továbbá a P. chordatus és P. vorax hímeknél az első láb másodvégíze felülnézetben görbült/hajlott, míg a P. lapalala esetében egyenes. A P. cryptus hímek hímtagja finoman elvékonyodó, gyengén ívelt, a P. lapalala hímeknél pedig ehhez képest kevésbé finoman ill. hirtelen elvékonyodó és retrolaterálisan nagyobb mértékben ívelt az embolus. A disztális prolaterális tüskék hiánya a gnathocoxán további különbség a P. murinus-tól. A P. simoni-ra jellemző, a tapogatóláb tomporának prolaterális oldalán hosszanti csíkot alkotó merev szőrképletek, amik a scopulát kettéválasztják, ennél a fajnál is hiányoznak.

A P. lapalala sziklás lejtőkön él, ahol növényzet szempontjából az Acacia nigrescens (bütykös akácia), Olea europea (olajfa) és Papea capensis („vadszilva”), valamint Heteropogon contortus fűfaj dominál. A régóiban az átlagos évi csapadékmennyiség 400 mm, a középhőmérsékelt a leghidegebb hónapban 2 fok C, a legmelegebb hónapban pedig 30 fok C. A begyűjtött példányokat sziklák alatti menedékekben találták, amik teljesen be vannak borítva vitorlaszerű hálóval. Zavarás esetén az állatok gyorsan megpróbálnak valamilyen föld alatti járatba menekülni, ahol tudnak. Az egyik nőstényt kokonnal együtt találták, amiből kb. 70 fiatal állat kelt ki. A sziklás élőhely, az arra jellemző növényfauna, a vitorlaszerű háló természete, valamint az állatok általánosan lapos habitusa arra utal, hogy a faj egy szikla alatti életmódhoz (lapidicolous) alkalmazkodott specialista. Az egyetlen másik dél-afrikai madárpókfaj, aminél élőhely-specializációt figyelhetünk meg, a Ceratogyrus paulseni, amely faj élőhelyére az Arcadia típusú agyagtalaj jellemző.

Köszönet illeti Patrick Gildenhuys-t, aki tudomásomra hozta a cikk megjelenését, és rendelkezésemre bocsátotta a fajról készült fényképeket.

Madárpók taxonómia 2010

A 2009 madár(pók)távlatból bejegyzés mintájára ez a bejegyzés 2010 madárpók taxonómiai történéseit fogja tartalmazni. Milyen tudományra új taxonokat írtak le? Melyik fajt helyezték át más génuszba? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre ad majd választ eme bejegyzést egy listaszerű formában. A bejegyzés rendszeresen frissítve lesz, amint arra szükség van. Megjegyzés: a 2010-ben leírt taxonoknál a szerző (szerzők) szerepel, az évszám nem (nyilván 2010).

Kapcsolódó bejegyzések:
Lyrognathus revízió
Agnostopelma
Kefe és lábszárvédő
Haploclastus sort-kom

Tudományra új génuszok:
Agnostopelma Pérez-Miles & Weinmann
Bacillochilus Gallon

Tudományra új fajok:
Acanthoscurria turumban Rodríguez-Manzanilla & Bertani
Agnostopelma gardel Pérez-Miles & Weinmann
Agnostopelma tota Pérez-Miles & Weinmann
Bacillochilus xenostridulans Gallon
Coremiocnemis brachyramosa West & Nunn
Coremiocnemis gnathospina West & Nunn
Coremiocnemis hoggi West & Nunn
Coremiocnemis jeremyhuffi West & Nunn
Coremiocnemis obscura West & Nunn
Coremiocnemis kotacana West & Nunn
Cyriocosmus venezuelensis Kaderka
Harpactirella overdijki Gallon
Hemirrhagus perezmilesi García-Villafuerte & Locht
Idiothele mira Gallon
Lyrognathus achilles West & Nunn
Lyrognathus fuscus West & Nunn
Lyrognathus lessunda West & Nunn
Selenocosmia barensteinerae (Schmidt)
Theraphosa stirmi Rudloff & Weinmann
Thrixopelma lagunas Schmidt & Rudloff

Új kombináció (áthelyezés):
Augacephalus ezendami (Gallon, 2001), Ceratogyrus-ból (Gallon, a)
Chilobrachys himalayensis (Tikader, 1977), Haploclastus-ból (Siliwal & Raven)

Új szinonimák:
Acanthoscurria atrox Vellard, 1924 = A. paulensis Mello-Leitão, 1923 (Lucas et al.).
Acanthoscurria guaxupe Piza, 1972 = A. paulensis Mello-Leitão, 1923 (Lucas et al.).
Citharischius Pocock, 1900 = Pelinobius Karsch, 1885 (Gallon, a).
Cyriocosmus rogerioi Pérez-Miles & Weinmann, 2009 = C. pribiki Pérez-Miles & Weinmann, 2009 (Kaderka)
Euathlus latithorax (Strand, 1908) = E. vulpinus (Karsch, 1880) (Perafán & Pérez-Miles)
Haploclastus robustus (Pocock, 1899) = H. validus (Pocock, 1899) (Siliwal & Raven).
Lyrognathus pugnax Pocock, 1900 = L. crotalus Pocock, 1895 (West & Nunn, a).
Monocentropella Strand, 1907 = Eumenophorus Pocock, 1897 (Gallon, a).
Pelinobius bettoni (Pocock, 1898, áth. Phoneyusa-ból) = P. muticus Karsch, 1885 (Gallon, a).
Pelinobius crawshayi (Pocock, 1900) = P. muticus Karsch, 1885 (Gallon, a).
Pelinobius gregori (Pocock, 1897, áth. Phoneyusa-ból) = P. muticus Karsch, 1885 (Gallon, a).
Pelinobius rufus (Berland, 1914, áth. Phoneyusa-ból) = P. muticus Karsch, 1885 (Gallon, a).
Poecilotheria nallamalaiensis Rao et al., 2006 = P. formosa Pocock, 1899 (Gabriel).

Kétséges név (nomen dubium, tsz. nomina dubia):
Selenocosmia lyra Strand, 1907 (West & Nunn, 2010a)

Bibliográfia:
Gallon, R. C. 2010a. On some southern African Harpactirinae, with notes on the eumenophorines Pelinobius muticus Karsch, 1885 and Monocentropella Strand, 1907 (Araneae, Theraphosidae). Bulletin of the British Arachnological Society 15: 29-48.
Gallon, R. C. 2010b. A new genus and species of Harpactirinae from coastal Angola (Araneae, Theraphosidae). Bulletin of the British Arachnological Society 15: 79-82.
García-Villafuerte, M. A. & A. Locht. 2010. Un nueva especie de Hemirrhagus Simon, 1903 (Theraphosidae: Theraphosinae) de Chiapas, México. Revista Ibérica Aracnología 18: 81-86.
Kaderka, R. 2010. Cyriocosmus venezuelensis sp. n. from Venezuela (Araneae: Theraphosidae: Theraphosinae). Revista Ibérica Aracnología 18: 87-96.
Lucas, S. M., F. dos S. Paula, H. M. O. Gonzalez F. & A. D. Brescovit. 2010. Redescription and new distribution records of Acanthoscurria paulensis (Araneae: Mygalomorphae: Theraphosidae). Zoologia (Curitiba) 27: 563-568.
Pérez-Miles, F. & D. Weinmann. 2010. Agnostopelma: a new genus of tarantula without a scopula on leg IV (Araneae: Theraphosidae: Theraphosinae). The Journal of Arachnology 38: 104–112.
Perafán, C. & F. Pérez-Miles. 2010. Euathlus latithorax (Strand, 1908) is a synonym of E. vulpinus (Karsch, 1880) (Araneae, Theraphosidae, Theraphosinae). Bulletin of the British Arachnological Society 15: 49-51.
Rodríguez-Manzanilla, C. & R. Bertani. 2010. Descripción de Acathoscurria turumban sp. nov. (Araneae: Theraphosidae) y primer registro del género para Venezuela. Bol. Soc. ent. Aragonesa 46: 143-145.
Rudloff J.-P. & D. Weinmann. 2010. A new giant tarantula from Guyana. Arthropoda Scientia (1): 20-38.
Schmidt, G., S. Hettegger & J. Matthes. 2010. Ein Weibchen von Chilocosmia barensteinerae sp. n. aus Kalimantan (Borneo) (Theraphosidae: Selenocosmiinae). Tarantulas of the World 142: 4-14.
Schmidt, G. and J.-P. Rudloff. 2010. Thrixopelma lagunas sp. n., eine bisher unbekannte Vogelspinnenart aus Peru (Araneae: Theraphosidae: Theraphosinae). Arthropoda Scientia 1 (1): 8-14
Siliwal, M. S. & R. J. Raven. 2010. Taxonomic change of two species in the genus Haploclastus Simon 1892 (Araneae, Theraphosidae) Zookeys 46: 71–75.
West, R. C. & S. C. Nunn. 2010a. A taxonomic revision of the tarantula spider genus Lyrognathus Pocock 1895 (Araneae, Theraphosidae), with notes on the Selenocosmiinae. Zootaxa 2362: 1–43.
West, R. C. & S. C. Nunn. 2010b. A taxonomic revision of the tarantula spider genus Coremiocnemis Simon 1892 (Araneae, Theraphosidae), with further notes on the Selenocosmiinae. Zootaxa 2443: 1–64.

Pelinobius muticus & Citharischius crawshayi

Úgy érzem az ismétlés és a nagyobb „médianyilvánosság” ez esetben sem árthat, hiszen sok hobbista szeretne naprakész lenni a kedvenceit érintő rendszertani változásokat illetően.

Bár Koka anno aktuálisan megemlítette itt a blogon a névváltozást, mégis érdemes fel eleveníteni kicsit a témát, hiszen a madárpókos hobbi egyik főszereplőjéről és az afrikai kontinens egyik legnagyobb pókjáról, a Citharischius crawshayiról, akarom mondani a Pelinobius muticusról van szó.

Innentől nézzük, mit mond Richard Gallon ezügyben:

"Az extrém ivari kétalakúságáról és a különféle méretű ivarérett hímjeiről ismert eumenophorine, a Citharischius crawshayi jól ismert a madárpók tartók és tenyésztők körében.

Az ilyen intraspecifikus tényezőket nehéz felefedezni a fogságban tartott és tenyésztett egyedek megfigyelése nélkül ill. ezen keresztül az adott és a szimpatrikus rokon fajok taxonómiáját, melyeknek korábban csak a hím példányai voltak vizsgálva.

Nevezetten:

Pelinobius muticus Karsch, 1885, Phoneyusa gregori Pocock, 1897, Phoneyusa bettoni Pocock, 1898 és Phoneyusa rufa Berland, 1914.

Ezen három faj és a Citharischius crawshayi a Pelinobius muticus junior szinonímja lett."

Ezt a kiegészítést viszont Zoltán "élte át":

Azt hozzátenném, hogy ezelőtt az egy fajból álló (monotipikus vagy monospecifikus) Pelinobius génusz a Phoneyusa junior szinonimja volt, Gallon pedig ezt a génuszt újra különálló, érvényes génuszként kezeli. A génusz egyetlen faja, a P. muticus pedig egyenlő a C. crawshayi-val, emellett a másik Citharischius faj, C. stridulantissimus (amit eredetileg Monocentropella stridulantissima néven írt le Strand, de ennek itt annyira nagy jelentősége nincs) pedig az Eumenophorus génuszba tartozik Gallon szerint. Így van két egyfajos génusz Pelinobius - Citharischius, P. muticus - C. crawshayi, amik valójában ugyanannak a taxonnak a képviselői, de a szabály szerint a régebbi név marad használatban, ami a Pelinobius és a Pelinobius muticus.

Köszönöm a háttérinformációkat (F)!

>>itt folytatódik<<<

Bibliográfia:

Gallon, R. C. (2010a). On some southern African Harpactirinae, with notes on the eumenophorines Pelinobius muticus Karsch, 1885 and Monocentropella Strand, 1907 (Araneae, Theraphosidae). Bull. Br. arachnol. Soc. 15: 29-48.

Ezt viszont kihagyhatta volna a mikulas..

Egy ujabb egyfajos, nemetul (tudom, hogy nem azert hogy kibasszunk a vilag azon 85%aval akik semmilyen szinten nem beszelik ezt a nyelvet, de aszthiszem lenne nagy felhaborodas a nemet hobbiban ha a brazilok anyanyelvukon, portugalul kezdenek osztani az aldast...) jol eldugott helyen lekozolt madarpokfaj.
Jippi. Meg sok ilyet, es akkor mar elvi esely sem lesz az olyan amugy valoszinuleg foleg hobbistak altal forgatando csaladreviziora. Csak vagd a fat, meg akkor is ha magad alatt.

via facsebukk
via http://www.actias.de/24240-arthropoda-scientia.html

Update: holnap Hammban (francert nem lehet kiirni h hol)
Update2: a 18 oldalas mu (ez lehet meg jo hir is) egy uj ujsag elso evfolyam elso szamaban jelenik meg. REMEK.

Pokok a vilag vegerol

Iden is, akacsak tavaly, tartok egy kedvcsinalo eloadast a Biologia Aktualis Kerdesei kurzus keretein belul. Az iden a kozpontba a taxonomia-rendszertan-biogeografia kerdeskort allitom, illetve mint mindig a morfologia alapu es a molekularis taxonomia/rendszertan elonyeit es hatranyait hasonlitom ossze. Ismetlesnek aljon tehat az eredeti itt egy kicsit.
A lehetosegert ezuton is szeretnem kifejezni koszonetemet, Hornung Erzsebet tanszekvezeto professzornak es Dr. Kis Janosnak

Van termeszetesen oka annak amiert mostanaban finoman szolva nem aktivkodom a blogon. Kovetkezzek tehat egy osszefoglalo, mivel is ugykodom mostansag. Roviden osszefoglalva: Molekularis rendszertani vizsgalatokat vegzek az orias gnompokok torteneti biogeografiai feltarasanak erdekeben. Most aki nem latin idezetekhez tartja magat es nem ertette a dolgot, nyugodtan keresse meg az allat a foldon vagy csukja be a szajat. 10 perc mulva ertheto lesz a mondat. Aki azonban csak a bal szemoldoket vonta fel, az nyugodtan kattintson a kepre es porgesse at a diavetitest magyarazo szoveg nelkul. Nehany bevezeto szo. Az orias gnompokok (Orsolobidae) a gnompokok (Oonopidae) legkozelebbi rokonai. Tovabbi rokonaik is elnek MO.-n de errol kesobb. Valoszinuleg ez a csalad elso emlitese is ugy magyar viszonylatban. A google 3 talalatot ad ki, az egyik a sajat picasawebalbumom a masik ketto pedig WIKI-miner ahol a lap vegen csaladok csak listazva vannak (WSC copypaste). Gnompokok Magyarorszagon is vannak, bar az atlag lelkes arachnologus valoszinuleg szinte soha nem talalkozik veluk. Unatkozo atkasosok viszont annal inkabb... ebbol lehet kovetkeztetni, hol is elnek ezek az alig 1-2 mms joszagok. Az orias gnompokokok nevuket onnan kaptak, hogy bar nagyon hasonlitanak a gnompokokra akar 7 mm-s gigantikus testhosszt is elerhetnek egyes fajaik. Egy kozepes meretu OGP (orias gnompok) lathato a kepen. Itt meg itt meg itt pedig kicsit tobb.

A vilag masik vegen, a deli felteken teljesen mas pokok elnek mint az eszakin. A legtobbel egy, magyar, vagy europai pokokhoz szokott szem nemigen tud mit kezdeni. Tombolnak a fonalszurosok, rengeteg csaladsorozattal, elukon az Amauroboideakkal, ahol sokszor nagyobb gondot okoz egy egy uj genusz leirasaban a csaladba besorolas, mint barmi mas. Ilyen fura pokokrol mar volt szo a keresztespokfelek csaladsorozata kapcsan, ahol meg video is volt (amin persze semmit sem latni).A deli felteken elo pokokoat ausztral elterjedesunek is mondjuk, amit nem szabadna osszeteveszteni az ausztraliai elterjedessel (ami az Ausztraliaban elo taxonokat jelenti)

Ezek a taxonok (csaladok, nemzetsegek, fajcsoportok) kozul soknak dijszunkt (vagyis egymastol tavol eso reszekbol allo) elterjedesi terulete van. A Mygalomorf pokoknal talalunk szamos ilyet, mint pl. a Moggridgea nemzetseget. Melyek del-afrikai es ausztraliai fajokkal rendelkeznek. De ilyen taxonnak tekinthetjuk a ropkeptelen madarak is (Palaeognathae) a struccalkatuak es rokonaik (elo es kihalt egyarant). Ezeknek az elolenyeknek Del-Amerikaban, Afrikaban, Madagaszkaron, Indiaban, Ausztraliaban es Uj-Zelandon (vagy ezek tetszesszerinti kombinaciojan) vannak kepviseloik. [Hazi feladat struccalkatuak elofordulasa kihalt formakkal egyutt - a moa es az elefantmadar eleg]

Ezeket az egymastol tavol elo, elszigetelt de egymassal megis rokonsagban allo elolenyek elofordulasa es rendszertana kozotti ellentmondast az allatfoldrajzosiok sokaig nehezen dolgoztak fel. A 19. sz.-i tudosok vagy egy szeleskorben elterjed faj nagyaranyu kihalasaval magyaraztak ezeket, vagy pedig hosszutavu terjedessel. Persze ezutan jott az evolucio, mint otlet, aztan ra ~100 evre felfedeztek a lemeztektonikat is majd a rendszertani elemzesek matematikai hatterenek kidolgozasa alapjan szamszerusitheto analiziseket lehetett vegezni. Igy - az adott rokonsagi kapcsolatokat az elofordulasok fenyeben egyszerubb tehat valoszinubb esemenyek kozul - vagy lemezvandorlasos fajkeletkezes vagy elterjedes kozul lehetett valasztani.

Az Orias gnompokok elterjedesi terkepe itt lathato.

Az elterjedesuk egyik erdekessege, hogy Madagaszkarrol es (tobb, mint valoszinu) Indiabol is teljesen hianyoznak. Erre a vajtfuluek a "nanemaho hanema hogy nemtudhassuk aztat" felkialtassal akaszthatnanak meg ha eppen szoban adnam elo a dolgot. Valo igaz, az afrikai kontinens es a mellette elszort kisebb nagyobb szigetek, kozottuk Madagaszkar elovilagarol nagyon keveset tudunk. Az altalam kutatott ugropokok 80-90%a uj a tudomanyra. Kameleonokat, makikat irnak le a mai napig a szigetrol. Akkor hogyan merhettem ezt a kijelentest tenni mintegy 40-50 szakmailag magasan kepzett pokasz elott egy nemzetkozi konferencian, es merem leirni a blogban? Nos jelenlegi munkahelyem a CAS, tobb, mint 10 eve vegez INTENZIV gyujtest Madagaszkaron. Csak madagaszkari pokbol tobb peldanyuk van mint pok a TTMben, pedig az sem keves. Oonopidae (gnompokok, OGP rokonok) is ezen kutatasi munka alapjan kerult elo eloszor innen, mintegy 40-80 faj. Orsolobidae peldany viszont egy sem. Alig parezer kilometerre Malawibol mar ismertek, ugyanakkor az is tudott hogy nagyon rossz terjedesi kepessegeik vannak... Mindenesetre tobb 100000 gyujtott pok atvalogatasa utan melyeket tobb helyszinen, tobb modszerrel hosszu idon keresztul gyujtottek, egyetlen egy peldany sem kerult elo. Igy nagyon valoszinu, hogy nincsennek Madagaszkaron. Indiabol pedig nincs (es a kozeljovoben nem is lesz) adat.

Hogy neznek ki, mekkorak? Fennt egy fonnyadt gnompok es egy virgonc oriasgnompok lathato kulonbozo emberi kormokon, meretazonositashoz alkalmas pozicioban. A SEM felvetelen, pedig a csalad jellegzetessege, a magas vegizszerv lathato.

A csaladra amugy meg jellemzo a vegiz megnagyobbodott "labfejen" (onychiumon) talalhato dupla fogsoru lebenyes karom, proprireceptor szorok valamint a magas vegiz melyrol mar volt kep.

Hogyan gyujthetunk ilyen pokokat? Mivel rendkivul valtozatos elohelyen elnek, igy gyakorlatilag BARHOGY. Fuhalo, lombfustoles, avarrosta, talajcsapda avagy talajminta, mind eredmenyezhet ilyen pokot.

Ismetleskent az elterjedes

Most jojjon a lecso. A szineket erdemes megjegyezni... Amint mar emlitettem a diszjunkt elterjedesnek alapvetoen 2 oka lehet, az egyik a lemeztektonikai kontinensmozgas miatti fajkepzodes, a masik pedig az elterjedes. Ha a orias gnompokok elterjedeseben az elobbi jatszik szerepet, akkor azt kell latnunk, hogy az ausztraliai es delamerikai nemzetsegek lesznek egymas legkozelebbi rokonjai, hiszen az Antarktiszon keresztul ok voltak kapcsolatban a legtovabb.
[Afrika valt el eloszor a Gondwanatol igy Uj Zeland/Ausztralia/Del-Amerika egyutt maradt. Ez kb about 100 millio eve tortent.
Uj-Zealand Ausztralia/Del-Amerikatol mintegy 80 millio eve valt el, amikor a Tasman tenger megnyilt. Ausztralia es Del-Amerika az akkor meg zold Antarktiszon keresztul osszekottetesben maradt, mintegy 35 miilio evvel ezelottig. A kepet arnyalja, hogy a klimatikus viszonyok ugy 45-50 millio evvel ezelott az Antarktiszon eleg mostohak voltak ahhoz, hogy mindenfajta elterjedest (es ugy nagyjabol barmifele, az elettel osszeegyeztetheto cselevest vagy tortenest) meggatoljon.]

A megfulladt Uj-Zeland nevvel hirhedtte valt elmelet szerint Uj-Zeland mintegy 25-30 millio evvel ezelott, klimatikus valtozasoknak koszonhetoen mintegy 20-120 m tengervizboritottsagot elvezett eleg ideig ahhoz, hogy nagyjabol antarktiszi hatekonysaggal akadalyozza meg a szarazfoldi elet nevu esemenykor aktiv mukodeset. Mintegy 20-23 millio evvel ezelott azonban a tengerszint sullyedesevel ujbol szarazfoldi eletterek valtak elerhetove, a feltehetoleg ausztraliabol erkezo telepesek szamara. Ez nyilva azt jelenti, hogy az ausztraliai fajok lesznek kozelrokonok az uj-zelandiakkal. Tekintve, hogy az orsolobidaek tobb mint fele itt el, azert ez az evoluciojuk szempontjabol mondjuk ugy nem elhanyagolhato lehetoseg. Igy tehat a kutatas kerdeset feltehetjuk ennyi elojatek utan:
Fajkepzodes, vagy betelepules?

Mintegy 180 fajuk van 28 nemzetseggel, a fajok es genuszok MINDEGYIKE adott kontinensre endemikus, Uj Zelandon el a fajok tobb, mint fele a maradekbol 3 jut Afrikara a tobbi pedig nagyjabol fifti fifti alapon elosztva Delamerika (foleg Chile) es Ausztralia+Tasmania kozott.

Rokonsagi kapcsolataik kozott regi ismerosoket koszonthetunk. A Kovacs Gabor es mtsai altal 3 magyarorszagi fajos Darocpokokat es az ennel joval tobb majdnem tucatnyi magyar fajjal biro Fojtopokokat. A gnompok Jorgen Lissner felvetele, akinek ezuton is (es a diak vegen is koszonom hogy megengedte a felvetele felhasznalasat - igy megy ez), az OGP pedig Charles Griswold szerzotarsame. Johet megint a tamaskodok korusa, egy regi T-aktas (tarnoczy-aktak, gy.k.) kerdessel: "es ez igy hogy"?

A fojtopokfelek vagyis e negy csalad rokonsagat ketto jelleg hatarozza meg: a hatso legnyilaspar (mert hogy nekik ketto van, nemugy mint a legtobb ENTELEGYNENEK) nagyon kozel van a hasi barazdahoz, illetve hogy a spermatarolo (ami NEM spermateka itt) az ivarireg hatso falabol nyilik. Mindaket jellegallapot ritka a pokoknal, ebben a kombinacioban csak itt talalhato meg.

Sargaval lathato a vizsgalt csaladok elhelyezkedese egy elmeleti torzsfan amit Platnick es mtsai illetve Ramirez alapjan allitottunk ossze.

A molekularis elemzes technikai hattere

Elozetes parszimonia eredmeny. Nem mennek bele reszletesen miert elozetes. A pirossal jelolt agaka osszeomlanak, igy aztan olyan sokat nem tudunk meg.

A ketfele analizismodszer osszehasonlitasa eredmenyek alapjan... nyilvanvalo hogy a Bayesian mukodott jobban.

A Bayesian mar jobban nez ki, de meg mindig trichotomia (meghozza meggyozo 51%os eredmennyel) DAm-Afr-UZe kozott. Mint kiderul egyik feltetelezes sem tamogatjak az eredmenyeink. Ennek, tobbek koztt az lehet az oka, hogy az Orsolobidae joval regebbota koptatjak e sarteket, mint a Gondwana, es elozetesen mar kialakulhatott ket fo csoportjuk (pl eszaki Gondwana deli Gondwana). Ausztraliaban az egyik a maradel foldreszeken a masik elt tul.

Ez minden eloadasba kell, a "hogyan tovabb" hiszen MINDIG van tovabb.

A koszonetnyilvanitast pedig elvi okokbol ujfennt kozzeteszem. Aki idaig meg folyamatosan olvasva eljutott annak gratula, es koszi a figyelmet.