A vészfék

A többi pókhoz hasonlóan a madárpókok (Theraphosidae) is állítanak elő pókselymet az erre szolgáló speciális mirigyeikben, amit az utótestükön található fonószemölcsökből juttatnak a külvilágba. Korábban felmerült, hogy az egyik nagytermetű madárpókfaj, az Aphonopelma seemanni képes pókselymet kiválasztani a járólábainak végízeiből, bár ez az állítást Perez-Miles és munkatársai később megkérdőjelezték, mivel az erre irányuló kutatás nem vezetett eredményre.

Brachypelma auratum függőleges falat mászik

Ebben a cikkben (Rind et al. 2011. Tarantulas cling to smooth vertical surfaces by secreting silk from their feet. The Journal of Experimental Biology 214, 1874-1879.) a szerzők bizonyítják, hogy olyan szövőcsévék találhatóak három közismert madárpókfaj (Grammostola rosea, Poecilotheria regalis, Brachypelma auratum) járólábainak végízén, amelyek közvetlenül képesek pókselyemet létrehozni.


Brachypelma auratum függőleges falat mászik, alulnézet

Az előzőekben említett fajok alapján arra lehet következtetni, hogy ez a képesség széles körben elterjedt a madárpókoknál. A cikk bemutatja, ahogyan a madárpók egy több szálból álló „hálólábnyomot” hoz létre, amikor elkezd lefelé csúszni egy sima, vízszintes felületen. A végízen található kellően erős és rugalmas fúvóka szerű szőrök felelősek a pókfonal „ledobásáért”, melyek végül „lehorgonyozzák” a madárpókot.


Grammostola rosea selymet választ ki a lábából. A) A példány a függőleges falon mászik; B) Selyem a falon; C) A selyem a felületen, 27 szál; levedlett tapogatóláb rétegfotója.

A szerzők utalnak arra is, hogy a madárpókok fonószemölcsein található szövőcsévék nagyon hasonlítanak a Devon korból ismert ős-pók fonószemölcsére. Ez arra enged következtetni, hogy a pókselyem kiválasztásának mikéntje a madárpókoknál igen ősi formában maradt fent.


A-B) Grammostola rosea lábvégíz, talpkefe, szkenning elektronmikroszkópos kép.


C) Grammostola rosea részlegesen levedlett láb keresztmetszete; D) Brachypelma auratum lábvégvedlés belülről a szövőcsévéket nyilak jelzik.


Poecilotheria regalis lábvégi szövőcsévék, szkenning elektronmikroszkópos képek.




Forrás:
Rind, C., Birkett, C. L., Duncan, B.-J. A. and Ranken, A. J. Tarantulas cling to smooth vertical surfaces by secreting silk from their feet.. The Journal of Experimental Biology, 214, 1874-1879 DOI: 10.1242/jeb.055657

Nevén a gyereket

A Jurai arany selyempók bejegyzésben Tamás azt írta, hogy a MYGALOMORPHAE Pocock, 1892: 311 infraordonak „még mindig nincs kielégítően jó magyar neve.” Ha megnézzük Loksa Imre Pókok I. magyar nyelvű határozókönyvét, akkor azt látjuk, hogy a „négytüdős” kifejezést használta a magyar aknászpókra és a három torzpókfajra, akik a Mygalomorphae magyar képviselői. Elképzelhető, hogy ez egyszerűen a régebbi név TETRAPNEUMONES fordítása (a korai rendszerezésekben a másik csoport neve DIPNEUMONES – kéttüdősök volt). A tudományos neveket félretéve a „négytüdős pókok” nem logikus, mert

a.) van olyan mygalomorph taxon, aminek nincs egyetlen tracheatüdője sem, a Micromygale diblemma Platnick & Forster, 1982 (a Micromygale monotipikus génusz);

b.) van olyan nem-mygalomorph taxon, aminek négy tracheatüdője van, pl. az Austrochiloidea és Hypochiloidea családsorozatok (nem Onedin vagy Ewing féle családsorozat): Hickmania (Austrochilidae, a másik két austrochilid génusznál a hátsó pár tracheatüdők módosultak), Hypochilidae, Gradungulidae családok (Araneomorphae); Liphistiidae család, utóbbi képviselői nem mygalomorfok, hanem a legősibb pókokként az összes többi pók testvércsoportját alkotják a Mesothelae alrendként (a testvércsoport Opisthothelae = Mygalomorphae + Araneomorphae). A Hypochilidae stb. családok tüdőinek száma ellenére közelebbi rokonságban áll a „kéttüdősökkel” (araneomorfok), mint a mygalmorfokkal.

A pókok esetében többször végbement a tracheatüdők redukciója pl. a Haplogyne csoport esetében (szintén nincs kielégítő és jó magyar nevük) ahol max négy trachea található, illetve a főpókoknál a két tüdő egy tracheanyílásból elágazó légcsőrendszer az általános.

A pókok magasabb szintű osztályozásába nem akartunk itt belemenni (akit érdekel, ezt töltse le), így maradjunk annyiban, hogy a „négytüdős” név logikailag azért nem jó, mert nem minden négy tracheatüdővel rendelkező csoport tartozik ide, és a csoportnak nem minden tagja rendelkezik négy tracheatüdővel. Persze tudjuk, hogy a nyelvben olykor nem a logika, hanem a hagyomány az irányadó, így kapóra jön, hogy a Mygalomorphae is tulajdonképpen egy hagyományőrző név. A fentebb leírtak miatt látta Pocock szükségesnek a Tetrapneumones és Dipneumones nevek elvetését, és helyettük a Mygalomorphae és Arachnomorphae kifejezéseket javasolta. Utóbbi tartalmában megegyezik, írásában eltér a ma használt Araneomorphae-val.

A Mygalomorphae név választása mögött pedig a következő áll. Eleinte az összes pókot az Araneus ill. Aranea generikus név alatt tartották számon. Latreille (1802, 1804) Mygale génusza volt az első olyan génusz (nevezzük itt most csoportnak), ami a pókokat kettéosztotta, illetve elkezdte megkülönböztetni egymástól. Latreille 1804-es publikációjában a következő két fajt írta le és sorolta ide: Mygale blondii és Mygale fasciata (mai nevükön Theraphosa blondi és Poecilotheria fasciata). Ezt követően több későbbi mygalomorph pókot a Mygale génuszban írták le. Sajnos a Mygale név pókokra használva nem maradhatott fent (Thorell, 1870), mivel még Latreille előtt használta egy másik szerző (Cuvier, 1800) egy emlősgénusz neveként, ld. dezmán – Mygale moschata (a mygale görög jelentése is elvileg „shrew” = cickány). Ezzel együtt a Mygale nevet a köztudat ezekkel a „nagy és szőrös” pókokkal azonosította, és sokáig így ismerték őket a „be nem avatottak”, valamint sok zoológiai és természetrajzi könyvbe is ilyen néven kerültek be. Pocock ezért válaszotta a Mygalomorphae nevet („Mygale-alkatúak”), és mivel a csoport talán legismertebb és legjellegzetesebb képviselői a ma madárpókokként ismert Theraphosidae család tagjai (mellesleg a legelső Mygale-ként leírt fajok is madárpókok voltak), ezért szerintünk a „madárpókalkatúak” vagy „madárpókfélék” jó választás lenne a Mygalomorphae magyar neveként.

Irodalom

1. Latreille, P. A. 1802. Histoire naturelle, générale et particulière des Crustacés et des Insectes. Paris, 7: 48-59.

2. Latreille, P. A. 1804. Histoire naturelle, générale et particulière des Crustacés et des Insectes. Paris, 7: 144-305.

3. Platnick, N. I. & R. R. Forster. 1982. On the Micromygalinae, a new subfamily of mygalomorph spiders (Araneae, Microstigmatidae). American Museum Novitates 2734: 1–13.

4. Pocock, R. I. 1892. Liphistius and its bearing upon the classification of spiders. Annals and Magazine of Natural History (6) 10: 306–314.

5. Thorell, T. 1870. On European spiders. Nova Acta Regiæ Societatis Scientiarum Upsaliensis (3) 7: 109–242.

Üdv: Zoltán & siler.

Conica Minolta

Vannak lehetetlennek tűnő műveletek, melyektől hamar ledobja az agyam a szíjat. A Csúcsos keresztespók (Cyclosa conica) és más hasonszőrű, liliputi méretű kerekhálósok fotózása terepen számomra többnyire ebbe a kategóriába tartozik.

Mivel a korábbi próbálkozásaim eredményétől nem vágtam magam hanyatt, úgy döntöttem, hogy ennek az érdekes apró póknak a fotózását illetően futok még egy kört.

Az advanced szintű kihívás az állat életmódjában leledzik, melyet Dr. Szinetár Csaba fogalmaz meg roppant frappánsan a Pókok című könyvének 52. oldalán: „Kedveli az elszáradt ágakból álló, kevéssé zárt légifolyosókat”.

Na igen! Ezekben a kevéssé zárt légifolyosókban, napközben a szélcsend a legritkább jelenség, így mialatt a gép keresőjén keresztül megpróbálunk ráfókuszálni a háló közepén héderező pókra, hasonló látványban van részünk, mint amikor a halálcsillag megtámadásánál Kardfater próbálta befogni a TIE vadász célkeresztjébe az ereje teljében levő Skywalker X-szárnyúját. Vagyis…ezt a könnyű kis jószágot a leglágyabb nyári szellő is random képes belengetni az összes axonometrikus tengely mentén, pont olyan formán, mint amit Keith Flinttől láthattunk a Firestarter c. nótázós Prodigy klippben.


Így néz ki egy „kevéssé zárt légifolyosóban” elkészített kerekháló, tokkal vonóval, ami esetünkben egy fa lelógó ágvégei között lett kifeszítve, és a pókon kívül még az állat közelmúltban elhíresült „árnyékra ugrató álcázóberendezését ” is magába foglalja.



Ennek ellenére némi türelemmel, szerencsével és erős mesterlövész képességekkel felvértezve azért létre lehet hozni néhány elfogadható minőségű fotót, de 1:1 közelében így sem nagyon kell egerészni.





Jó, elismerem, hogy tűhegynyi blendenyílással meg egy atomvillanással még az előttünk levő 1 hektáros búzatábla legtávolabbi vége is éles lesz, de én szerettem volna olyan minőségi képet erről a pókról, amin a háttér is kap fényt, nemcsak olyat ahol a kizárólag a téma. Mindemellett megfelelő mélységélesség tartománnyal garázdálkodhatok bemozdulásmentesen.

Ilyenkor kérdezi a népi folklór, hogy „namég a kis @-om nem kéne”? De No Problémo, mert ehhez nem kellett mást tennem, mint a pókkal egy fotózásra alkalmas, szélcsendes helyen megszövetni a hálóját. Fogtam tehát és hazavittem. Eszkábáltam neki egy ideális póklakot, melyen kedvemre megfigyelhettem és fotózhattam. Az első két napot átsziesztázta, csak éjszaka tevékenykedett, majd a harmadik napon megszőtte a hálóját.





Ezután következhetett a fotózás, „háttérfénnyel”,





…és háttérfény nélkül.





Egy kereresztespókok fotózására alkalmas megfigyelő setupot könnyűszerrel össze lehet dobni. Hardcore hobbisták akár a pókos szobájukat is dekorálhatják vele, de az biztos, hogy a pókoktól rettegő családtagokban és betérő ismerősökben nem arat osztatlan sikert pl. egy monitor mellett felállított dizájnos „szabadtéri” predátor kuckó.

Én ezekből az elemekből legóztam össze:



1, Virágcserép (lehetőleg kerámia, mert az nehezebben borul)

2, Tálca

3, Villás faág

4, Papír

5, Gyurma


A cserépen keresztülbújtatott ágat egy kicsit lesúlyozom gyurmával, hogy még stabilabban álljon.



A cserép nyílásának vastagságához passzinthatjuk az ágat némi rátekert papír segítségével.



Ezután feltöltjük a tálcát vízzel. Fontos, hogy a tálca szélesebb legyen, mint az ágvilla, tehát a leereszkedő pók mindig csak a vízbe tudjon érkezni, különben néhány Houdini tulajdonsággal megáldott faj nemes egyszerűséggel meglép (a Cyclosa conica nem annyira szökős).



Legvégül jöhet valamelyik rosszarcú… jelen esetben egy Kétcsúcsú keresztespók (Araneus bituberculatus), aki a befogását követően fellépő heveny fiolahiány miatt kénytelen volt együtt utazni néhány Lampropelma-nak szánt szövőlepkével. Ez a magyarázata annak, hogy némi hímpor látható az ábrázatán.





Mivel nem vagyunk kitéve semmiféle zavaró időjárási tényezőnek, bekvártélyozás után már melegében „meg is lőhetjük” néhány próbafotó erejéig az újdonsült delikvensünket:

Díszletváltás: Következnek a kerekhálósok

A király ruhája

P. regius nőstény. Fotó: Mary Keim. Forrás

A Phidippus regius egy hobbiállatként is népszerű ugrópókfaj, Arachnoboardson többször találkoztam már róla szóla topikokkal, de hazánkban is szaporították már. A Peckhamia amellett, hogy egy salticid génusz neve, egy ugrópókokkal foglalkozó folyóirat is. Egyik idei számában Foelix és Erb P. regius levedlett kültakaróján végzett mikroszkópos vizsgálatainak eredményeiről olvashatunk.

Foelix, R. F. & B. Erb. 2011. Microscopical studies on exuviae of the jumping spider Phidippus regius. Peckhamia 90.1: 1–15.

Az erős alapízekkel rendelkezők csáprágók (1. kép) vájatainak mindkét oldalán jellemzően mindössze 1–2 kitinfogat találunk (2a. kép). A méregmirigyek feltűnő nyílásai a csípőkarmok külső oldalán a csúcstól körülbelül 100 µm-re vannak. A csípőkarmok belső oldalának hátulsó része finoman fogazott, úgy tűnik, a pók fonalának elvágására használja. A csáprágó vájatának tövénél, ahol nyugalmi állapotban a csípőkarom csúcsa helyezkedik el, egy idáig ismeretlen képletet fedeztek fel, ami 70–80 ovális alakba rendeződő pórusból áll (2b. kép). Még nem tisztázott, hogy ezek a csáprágó egy mirigyének pórusnyílásai-e vagy valamilyen érzékelő (pl. ízlelő) szerkezetek. Csak magas nagyításnál láthatóak, de ugyanazon a helyen fekszenek mindkét csáprágón (2a. kép). Azt írják Foelix-ék, hogy ezek a többi, általuk vizsgált főpókra is jellemzőek, de mygalmorph pókoknál még nem keresték őket.

Érdekes módon mást is találtak a csáprágóknál: a vájatok körüli kis szőrök között parkoló atkákat, testhosszuk kb. 150 µm (3. kép). Az nem ismert, hogy ezek a pókra nézve paraziták vagy csak stopposok (foretikusak, azaz csak átmenetileg tartózkodnak a pókon, míg más gazdaállatot nem találnak). Nagy valószínűséggel a táplálékállatokkal (Drosophila) kerültek rá a pókra, majd vedlés során az exuviae-n maradtak.

A gnathocoxákon 3 különböző típusú szűrőszőröket figyeltek meg (11-12. kép), a szerzők szerint erről sem közölt korábban senki adatokat. Az egyik típus mellett bizonyos mirigy nyílásokra figyeltek fel, lehetséges, hogy ezeken keresztül emésztőenzimeket bocsájt ki az állat, talán a szűrőszőrök tisztítására.

Biztos sok madárpóktartó tudja (én anno a Lissek–Székely könyvben olvastam), vagy megfigyelte már, hogy mikor a pók vedlik, akkor az emésztőrendszer kültakarójának egy része is „lejön” róla. A csípőkarmok puhasága mellett ezért sem tud a pók enni addig, míg az új váz meg nem szilárdult. Emlékszem, régen T-boy küldött nekem egy képet, amin az „előbél” levedlett részei látszódtak egy exuviae-n, akkoriban nem tudtam azoknak a szerveknek a pontos megnevezését, de ebben a cikkben még jelmagyarázat is van egy hasonló mikroszkópos képhez:

Mx = gnathocoxa

M = szájnyílás

Ph = pharynx ("garat")

Eso = esophagus ("nyelőcső")

SM = sucking stomach (szívógyomor)

Nem merül ki ennyiben a cikk tartalma, de nem akartam itt az egészet elismételni, érdeklődők a PDF-et letölthetik innen.

Gépház update

1. Egész nap nem működött rendesen a Blogger, a tegnap megjelent bejegyzésünk ennek köszönhetően jelenleg nem elérhető. Azt ígérik, ez csak ideiglenes, hamarosan visszakapják a blogok az eltűnt posztokat.

2. Apro-Pók blog a Facebookon! A blog mostantól Facebook oldallal is rendelkezik, "likeolni" lehet a Facebookon vagy egyszerűbben innen a blogról a jobb oldali oldalsáv tetején található, vadiúj Like Box segítségével. Aki sokat lóg az Arckönyvön, az onnan értesülhet az új bejegyzésekről, mert azokat megjelenésükkor ott is jelezni fogjuk. Egyéb kisebb dolgokra is lehet számítani ott, pl. Fince már villantott egy Grammostola grossa (PTN) spermatartó fotót (egyébként kíváló kép). Úgyhogy tessék bátran "likeolni."

Madárpók taxonómia 2011

Frissítve: május 11. A korábbi évekhez hasonlóan ez a bejegyzés is az ebben az évben leírt új taxonok illetve közölt taxonómiai változások listájaként funkcionál. Ez egy rövid áttekintés, részletesebben az egyes cikkekről szóló bejegyzésekben olvashatsz (linkek az 'Irodalom' résznél).

Újraérvényesített génuszok:
Mygalarachne Ausserer, 1871 (Gabriel & Longhorn) – korábban nomen dubium.
Pterinopelma Pocock, 1901 (Bertani, Nagahama & Fukushima)

Új fajok:
Hapalopus lesleyae Gabriel
Pterinochilus lapalala Gallon & Engelbrecht
Pterinopelma sazimai Bertani, Nagahama & Fukushima
Schismatothele benedettii Panzera, Perdomo & Pérez-Miles

Új kombináció (áthelyezés):
Pterinopelma vitiosum (Keyserling, 1891) (Bertani, Nagahama & Fukushima) – ezelőtt Eupalaestrus, Pérez-Miles nomen dubium-ként kezelte.

Új szinonimák:
Grammostola schulzei (Schmidt, 1994) = G. vachoni Schiapelli & Gerschman, 1961 (Ferretti, Pompozzi & Pérez-Miles)

Egyéb:
*** A Harpaxictis nem a Sericopelma szinonimja, viszont nomen dubium (Gabriel & Longhorn).

Irodalom
1. Bertani, R., R. H. Nagahama & C. S. Fukushima. 2011. Revalidation of Pterinopelma Pocock 1901 with description of a new species and the female of Pterinopelma vitiosum (Keyserling 1891) (Araneae: Theraphosidae: Theraphosinae). Zootaxa 2814: 1–18.

2. Ferretti, N., G. Pompozzi & F. Pérez-Miles. 2011. The species of Grammostola (Araneae: Theraphosidae) from Central Argentina: taxonomy, distribution, and surface ultrastructure of coxal setae. Zootaxa 2828: 1–18.
3. Gabriel, R. 2011. A New Species of Hapalopus Ausserer, 1875 from Guyana (Araneae: Theraphosidae). Journal of the British Tarantula Society 26 (2): 76–80.
4. Gabriel, R. & S. J. Longhorn. 2011. Redescription of the holotypes of Mygalarachnae [sic] Ausserer 1871 and Harpaxictis Simon (1892) (Araneae: Theraphosidae) with rebuttal of their synonymy with Sericopelma Ausserer 1875. Revista Ibérica de Aracnología 19: 157–165.
5. Gallon, R. C. & I. Engelbrecht. 2011. A new Pterinochilus species from South Africa (Araneae, Theraphosidae, Harpactirinae). Bulletin of the British Arachnological Society 15 (4): 121–126.

6. Panzera, A., C. Perdomo & F. Pérez-Miles. 2011. Schismatothele benedettii, a new species of tarantula from amazonic Brazil (Araneae, Theraphosidae). Bulletin of the British Arachnological Society 15 (4): 130–132.

Új Schismatothele faj

Ezzel a bejegyzéssel végére érek az utóbbi hetekben felhalmozódott kis „backlogomnak”, ami a megjelent taxonómiai cikkekből állt. Ennek a rövid darabnak egy, a legtöbb hobbista számára valószínűleg ismeretlen taxon a főszereplője. A Schismatothele Karsch, 1879 (a leírását gyakorolni kell, könnyű belebonyolódni) génusz egyetlen, Venezuelában gyűjtött faj számára – Schismatothele lineata Karsch, 1879 – jött létre, amiből is csak a nőstény ismert. Raven (1985) a Holothele szinonimájának tekintette, amit később Rudloff nem fogadott el. A típusfajon kívül azonban további fajokat nem ismert meg a tudomány, egészen eddig, mert Panzera, Perdomo és Pérez-Miles egy új fajt írnak le mindkét ivar alapján, így az első hím is előkerült a génuszból.

Panzera, A., C. Perdomo & F. Pérez-Miles. 2011. Schismatothele benedettii, a new species of tarantula from amazonic Brazil (Araneae, Theraphosidae). Bulletin of the British Arachnological Society 15 (4): 130–132.

Mario Benedetti egy fontos spanyol nyelven alkotó uruguayi író és költő volt, aki 2009-ben hunyt el, előtte tisztelegnek a specifikus névvel. A diagnózis szerint a nőstény az S. lineata-tól a spermatartók morfológiájában tér, amiknek elég egyedi formája van. Sajnos a cikkben egy (szerintem) nem túlzottan jó ábra van, fotó nincs. Radan Kaderka honlapján viszont van egy Schismatothele sp. spermatartó fotó. Mivel a hím nem ismert az S. lineata fajnál, így azt nem lehet összehasonlítani az S. benedettii-vel.

A diszkusszióban érdekes dolgokat lehet olvasni. Az ivarhólyag megnagyobbodott algyűjtője Raven (1985) és Pérez-Miles és mtsai (1996) szerint a Theraphosinae alcsaládra jellemző levezetett jelleg, ez a Schismatothele benedettii-nél is megvan. A hímtagon élek megléte szintén egy levezetett jelleg az alcsaládnál, ám a szerzők szerint a S. benedettii-nél található élek nem homológok a többi, Bertani által (2000) vizsgált theraphosine hímtagon találhatókkal. A Theraphosinae-ra jellemző az I. és/vagy III. és/vagy IV. típusú (ill. VI. típusút Pérez-Miles kimutatott egy Hemirrhagus fajnál) csalánszőr az utótesten, viszont a Schismatothele fajoknál ez hiányzik! A génusz alcsalád szintű elhelyezése tehát vitatott ill. kérdéses, a szerzők azonban a Theraphosinae-ban hagyják egyelőre.

Róla szól a nóta: Grammostola

Idén elég szép számmal érkeznek a madárpókos cikkek, a Zootaxában már kettőt lehoztak, és tudomásom van egy harmadikról is, ami már a lektoroknál alatt van. A Pterinopelma cikkről a bejegyzés erre olvasható. Itt most Ferretti, Pompozzi és Pérez-Miles április 21-én megjelent cikkéről lesz szó. Diagnózist, leírást, képeket, illusztrációkat, elterjedési adatokat, valamint egy megkülönböztetéshez is hasznos új karaktert kapunk a 3 közép-argentin Grammostola fajról (G. burzaquensis, G. doeringi, G. vachoni), bónuszként pedig új szinonímiát is.

Ferretti, N., G. Pompozzi & F. Pérez-Miles. 2011. The species of Grammostola (Araneae: Theraphosidae) from Central Argentina: taxonomy, distribution, and surface ultrastructure of coxal setae. Zootaxa 2828: 1–18.

A vizsgált fajok csípőin morfológiailag háromféle szőrt (setae, de az egyszerűség kedvéért itt „szőr” marad) fedeztek fel. Az első típust rövid és erős, egész felületükön érdes, „taréjos” tüskealakú szőrök alkotják. A második típus hosszabb (közel négyszer akkora a hossz, mitn az első típusé) és vékonyabb tüskealakú képletekből áll. A tövi rész érdes, középső rész sima, a csúcsot pedig számos rövid hajlott végű horog borítja. A harmadik típusba normál alakú, kisebb szőrök tartoznak, amikre érdes, vékony tövi rész jellemző. A csúcsi rész ennél a fajtánál a legvékonyabb, és egyenes végű horgokat találunk rajta.

Diagnózisok

Grammostola burzaquensis Ibarra-Grasso, 1946 – A három faj közül a legkisebb. Feji régió (pars cephalica) enyhén magasabb; rendes sima szőrök a csípők (I-IV) pro- és retrolaterális és a gnathocoxák retrolaterális oldalán; hímeknél a lábszársarkantyú elsődleges (kisebb) szegmense hosszú, fekete, csúcsánál észrevehetően elhajló tüskével, másodlagos (hosszabb) szegmens hosszú kúpalakú képlettel; spermatartók rövid egyenes csövek; színezet: fekete, térdeken hosszanti csíkok, kevésbé feltűnőek, mint a G. vachoni esetében, a lábak hasi oldalát nagyon rövid (rövidebb, mint a G. doeringi-nél) vöröses szőr borítja.

Grammostola doeringi (Holmberg, 1881) – Észrevehetően magasabb feji régió; hosszú tüskealakú szőrök a csípők (I-IV) pro- és retrolaterális és a gnathocoxa retrolaterális oldalán; spermatartók hosszú és egyenes csövek; színezet: sötétszürke, térdeken hosszanti csíkok, amik kevésbé feltűnőek, mint a G. vachoni-nál, a lábak hasi oldalát rövid vöröses szőr borítja.

Grammostola vachoni Schiapelli & Gerschman, 1961 – Feji régió enyhén magasabb; rövid és hosszú tüskealakú szőrök az I-III. lábak csípőinek pro- és retrolaterális, IV. láb csípőjének prolaterális és a gnathocoxa retrolaterális oldalán; spermatartók befelé hajló csövek; színezet: fekete, feltűnő hosszanti csíkok a térdeken, lábak hasi oldalát hosszú, sárgás szőr borítja.

Schmidt (1994) Polyspina schulzei-je (később homonímia miatt Polyspinosa-ra változtatta) megegyezik a G. vachoni-val. Itt a dologban egy kicsit furcsa, hogy Schmidt a Polyspinosa schulzei-t eumenophorine-ként írta le (azaz az Eumenophorinae alcsalád tagjaként), és elvileg Afrikából származik... kicsit azért cikinek érzem, hogy egy olyan valaki, aki madárpókfajokat ír le, nem ismeri fel az állatot alcsalád szinten.

Mindhárom fajt nem találták meg azonos élőhelyen, de két faj élőhely megosztását megfigyelték többször is, azaz a G. burzaquensis fellelhető G. doeringi-vel vagy G. vachoni-val együtt, a G. doeringi a G. vachoni-val egy helyen, de mind a három faj elterjedésének az ismert adatok szerint nincs metszete.

Aki képekre kíváncsi, annak érdemes a Kulcskérdés bejegyzésre klikkelnie, és Nelson Ferretti honlapja is ajánlott, kiváltképp a galéria, ahol sok madárpókos kép van.

Alakul az afrikai Atypidae

A tegnapi ZooKeysben olvashatjuk René Fourie, Charles R. Haddad és Rudy Jocqué cikkét, ami a Calommata torzpók (Atypidae) génusz afrikai képviselőinek revíziója. A tanulmány egyébként az első szerző MSc tanulmányainak része.

Fourie, R., C. R. Haddad, R. Jocqué. 2011. A revision of the purse-web spider genus Calommata Lucas, 1837 (Araneae, Atypidae) in the Afrotropical Region. ZooKeys 95: 1–28. doi: 10.3897/zookeys.95.745

A Calommata Lucas, 1837 az Atypidae család (torzpókok) jelenleg ismert három (3) génuszának egyike. A másik kettő az Atypus és a Sphodros, amiktől a hím tapogatóláb cymbiuma, a spermatartók és a mellpajzs alapján lehet megkülönböztetni (részletes diagnózis a cikkben). A génusz elsősorban Kelet-Ázsiából ismert (6 faj), illetve a közelmúltban a C. sundaica-t Izraelből is kimutatták. Az afrikai kontinensről ezeddig egy fajt tartottak számon, ami a C. simoni (a C. transvaalica nevű fajt korábban Benoit szinonimizálta a C. simoni-val). Ebben a cikkben újra érvényesnek tekintik a C. transvaalica-t is, újra leírják a C. simoni-val együtt, továbbá négy tudományra új fajt közölnek, amik kizárólag csak hím példányokból ismertek.

Calommata megae sp. n. – Zimbabwe, Harare, Highlands. Nevét a holotípus gyűjtőjéről, Meg Cumminsról kapta. Két példány ismert: egy hím, amit nyár közepén találtak talajfelszínen; egy ivaréretlen (2. instar) példány, ami fonálröpítés útján landolt egy ház verandáján.

Calommata meridionalis sp. n. – Dél-afrikai Köztársaság, Free State Tartomány középső és déli része. Ez a faj a Calommata legdélebbről ismert képviselője (nevét is innen kapta: meridionalis = déli). A 19 ismert egyed mindegyikét csapdázással gyűjtötték füves pusztákon tavasszal és kora nyáron, a legtöbb gátak vagy folyóvizek közeléből került elő. Kimerítő kísérletek ellenére egy tárnát sem sikerült találni.

Calommata namibica sp. n. – Namíbia, Etosha Nemzeti Park, Beisebvlakte. Két ismert hím példány, amiket késő tavasszal gyűjtöttek száraz szavannán.

Calommata tibialis sp. n. – Togo és Elefántcsontpart. A név a jellegzetes tapogatólábi lábszárra utal. Az 5 ismert példány közül az egyik szubadult nőstény, de a genitáliáit nem tudták megvizsgálni. A faj fás szavannákon fordul elő és kerüli az erdőket.

A leírások alapján egyértelmű, hogy a C. simoni és a C. transvaalica különböző fajok. A revalidált C. transvaalica populációit komoly veszély fenyegeti a városiasodás és élőhely-veszteség miatt. A cikk sok ábrát, SEM fotót, ill. a példányokról fényképeket tartalmaz. A leírások és határozókulcs mellett elterjedési és természetrajzi adatokkal is találkozunk. A PDF szabadon hozzáférhető a fenti citációban a DOI linken.

Expedíció

Az, hogy hogyan néz ki egy expedíció valójában, az addig úgysem derül ki míg nem veszel részt egy ilyen gyűjtőúton. Itt már írtam VICCES formában az expedíciókról, de most egy különleges alkalom adódik azoknak, akiket érdekel az, hogyan működik egy nagyszabású kutatóexpedíció. A California Tudományok Egyeteme nagyszabású Hearst Expedíciót indított a Fülöp szigetekre, ráadásul minden kutatónak (köztük a pókász Charles Griswoldnek) blogolniuk kell. A sok sok kutató által írt blog itt érhető el.

Kis humor

Kis humor a Demotivalo.com-ról