Az apró afrikai méregzsák

Sajnos elég kevés hiteles, publikált beszámoló áll rendelkezésünkre olyan négytüdős pókmarásról, mely emberre nézve veszélyes volt. Nem, itt most nem a sorozatgyilkos Acanthoscurria gomesiana legendájára gondolok. Kovács Gábornak köszönhetően azonban két releváns cikk fordítását is olvashattuk már a blogon: a "A vén venom téma" és "Egy újabb »nem kért, de megkapott« - a téma megkapott nem pedig megkopott, fordítás" című bejegyzésekhez tessék fáradni. Most az afrikai Harpactirella lightfooti Purcell, 1902 ("Lightfoot apró majompókja") madárpókfajról találtam egy marási beszámolót, ami rendkívül felkeltette az érdeklődésemet, mivel én is tartok az említett fajból. Egy relatíve kisméretű, Dél-Afrikában elterjedt madárpókról van szó.

Harpactirella lightfooti Purcell, 1902 nőstény © Cédrik Grenier

• Finlayson, M. H. 1939. Harpactirella lightfooti as a cause of spider-bite in the Union. South African Medical Journal 13: 808–809.

Csapjunk is a lecsóba. Elsőként szeretném kiemelni és hangsúlyozni, hogy az alább ismertetettekre a megmart emberek elmondásán kívül nincs bizonyíték. Az első áldozatot a jobb kezén marta meg az állat, közvetlenül a marás után annak helyén égő fájdalom jelentkezett. A megmart vértagon érszorítót alkalmaztak, majd két óra lappangás után a páciens folyamatosan hányt, valamint sokk tünetei jelentkeztek feltűnően. A páciens falfehér volt, összeesett és képtelen volt járni. A marás helyén elszíneződés vagy duzzadás nem volt. A pácienst morfiummal és adrenalinnal kezelték, 24 órával a marás után egészségesnek tűnt. A második esetnél a tünetek megegyezőek, de kevésbé feltűnőek voltak. Érszorító, morfium- és adrenalininjekció alkalmazása hasonlóan hatásosnak bizonyult.

Második körben a H. lightfooti mérgének hatását mesterséges körülmények között tesztelték. Az első esetben egy nőstény példányt egy 25 grammos fehér egér lágyékára helyeztek, a pók rögtön belemélyesztette csáprágóit az egérbe, majd egy perc után szétválasztották az állatokat. Az egér néhány másodperc után rángatózni, vonaglani kezdett, majd a marás után két és fél perccel kimúlt. A második esetnél ugyancsak egy 25 grammos fehér egér, egy perc kontaktus. Néhány perccel később az egérnél hiperérzékenység és idegrendszeri zavarás tüneteit figyelték meg. Öt percen belül az egér rángatózni kezdett, a rángatózások 30 percig rövid időközönként jelentkeztek, majd az egér életét vesztette. A harmadik példány egy 300 grammos tengerimalac fülét marta fél percig. Ezután öt perccel a tengerimalacnál légzési nehézség és hiperérzékenység tüneteit tapasztalták. Újabb öt perccel később az állat kinyújtott lábait képtelen volt behúzni, továbbá opisthotonus (a nyak és a hát izmainak a görcse amely a test megmerevedéséhez vezet hátrahajló helyzetben) tüneteket produkált. Negyven perccel a marás után az állat hányni próbált, és légzési zavarokkal küszködött. Ebben az állapotban néhány rángatózásra is felfigyeltek. A tünetek erőssége fokozatosan csökkent, majd három órával a marás után a tengerimalac "meggyógyult".

Végezetül két érdekesség. A H. lightfooti példányok csáprágóiból kinyert méregmirigyeket először desztillált vízben felaprózták, megszárították fagyponton, majd később felolvasztották. Az így kapott terméket egerek vérébe juttatták, ám nem volt hatásos-- az egerek csak enyhe ideges tüneteket mutattak. Ebből kikövetkeztethető az, hogy a méreg meglehetősen bomlékony és a kinyerés folyamatában gyakorlatilag elvesztette hatását. Viszont ha a fentebb ismertetett marási tesztek előtt az egerek vérébe Latrodectus indistinctus O. P.-Cambridge, 1904 ellenmérget juttattak, a marás után ugyan szintén hiperérzékenység és idegrendszeri zavarás tüneteit fedezték fel, de ezek a tünetek egy óra elteltével fokozatosan csökkentek, végül két órával a marás után az egerek tünetmentesek voltak (természetesen életben maradtak).