Chilobrachys sp. 'blue/south vietnam"

Ha már telespammeltem a ma készített képeimmel a fél netet, a blog sem úszhatja meg. Viszonylag kevés fotó található még erről a fajról, gondoltam kiegészítem néhánnyal a korrábbiakat. Voilá:

]">

]">

]">

Hamupipőke

Aki ott volt az idei Pókásztalálkozón, és még emlékszik az előadásomra, az nagyjából sejtheti, hogy miről lesz szó. Hát azóta vannak új fejlemények. Addig is amíg nem írhatok róla (majd ha elfogadták a cikket), akkor majd fogok. :D

Új Schismatothele faj

Ezzel a bejegyzéssel végére érek az utóbbi hetekben felhalmozódott kis „backlogomnak”, ami a megjelent taxonómiai cikkekből állt. Ennek a rövid darabnak egy, a legtöbb hobbista számára valószínűleg ismeretlen taxon a főszereplője. A Schismatothele Karsch, 1879 (a leírását gyakorolni kell, könnyű belebonyolódni) génusz egyetlen, Venezuelában gyűjtött faj számára – Schismatothele lineata Karsch, 1879 – jött létre, amiből is csak a nőstény ismert. Raven (1985) a Holothele szinonimájának tekintette, amit később Rudloff nem fogadott el. A típusfajon kívül azonban további fajokat nem ismert meg a tudomány, egészen eddig, mert Panzera, Perdomo és Pérez-Miles egy új fajt írnak le mindkét ivar alapján, így az első hím is előkerült a génuszból.

Panzera, A., C. Perdomo & F. Pérez-Miles. 2011. Schismatothele benedettii, a new species of tarantula from amazonic Brazil (Araneae, Theraphosidae). Bulletin of the British Arachnological Society 15 (4): 130–132.

Mario Benedetti egy fontos spanyol nyelven alkotó uruguayi író és költő volt, aki 2009-ben hunyt el, előtte tisztelegnek a specifikus névvel. A diagnózis szerint a nőstény az S. lineata-tól a spermatartók morfológiájában tér, amiknek elég egyedi formája van. Sajnos a cikkben egy (szerintem) nem túlzottan jó ábra van, fotó nincs. Radan Kaderka honlapján viszont van egy Schismatothele sp. spermatartó fotó. Mivel a hím nem ismert az S. lineata fajnál, így azt nem lehet összehasonlítani az S. benedettii-vel.

A diszkusszióban érdekes dolgokat lehet olvasni. Az ivarhólyag megnagyobbodott algyűjtője Raven (1985) és Pérez-Miles és mtsai (1996) szerint a Theraphosinae alcsaládra jellemző levezetett jelleg, ez a Schismatothele benedettii-nél is megvan. A hímtagon élek megléte szintén egy levezetett jelleg az alcsaládnál, ám a szerzők szerint a S. benedettii-nél található élek nem homológok a többi, Bertani által (2000) vizsgált theraphosine hímtagon találhatókkal. A Theraphosinae-ra jellemző az I. és/vagy III. és/vagy IV. típusú (ill. VI. típusút Pérez-Miles kimutatott egy Hemirrhagus fajnál) csalánszőr az utótesten, viszont a Schismatothele fajoknál ez hiányzik! A génusz alcsalád szintű elhelyezése tehát vitatott ill. kérdéses, a szerzők azonban a Theraphosinae-ban hagyják egyelőre.

Róla szól a nóta: Grammostola

Idén elég szép számmal érkeznek a madárpókos cikkek, a Zootaxában már kettőt lehoztak, és tudomásom van egy harmadikról is, ami már a lektoroknál alatt van. A Pterinopelma cikkről a bejegyzés erre olvasható. Itt most Ferretti, Pompozzi és Pérez-Miles április 21-én megjelent cikkéről lesz szó. Diagnózist, leírást, képeket, illusztrációkat, elterjedési adatokat, valamint egy megkülönböztetéshez is hasznos új karaktert kapunk a 3 közép-argentin Grammostola fajról (G. burzaquensis, G. doeringi, G. vachoni), bónuszként pedig új szinonímiát is.

Ferretti, N., G. Pompozzi & F. Pérez-Miles. 2011. The species of Grammostola (Araneae: Theraphosidae) from Central Argentina: taxonomy, distribution, and surface ultrastructure of coxal setae. Zootaxa 2828: 1–18.

A vizsgált fajok csípőin morfológiailag háromféle szőrt (setae, de az egyszerűség kedvéért itt „szőr” marad) fedeztek fel. Az első típust rövid és erős, egész felületükön érdes, „taréjos” tüskealakú szőrök alkotják. A második típus hosszabb (közel négyszer akkora a hossz, mitn az első típusé) és vékonyabb tüskealakú képletekből áll. A tövi rész érdes, középső rész sima, a csúcsot pedig számos rövid hajlott végű horog borítja. A harmadik típusba normál alakú, kisebb szőrök tartoznak, amikre érdes, vékony tövi rész jellemző. A csúcsi rész ennél a fajtánál a legvékonyabb, és egyenes végű horgokat találunk rajta.

Diagnózisok

Grammostola burzaquensis Ibarra-Grasso, 1946 – A három faj közül a legkisebb. Feji régió (pars cephalica) enyhén magasabb; rendes sima szőrök a csípők (I-IV) pro- és retrolaterális és a gnathocoxák retrolaterális oldalán; hímeknél a lábszársarkantyú elsődleges (kisebb) szegmense hosszú, fekete, csúcsánál észrevehetően elhajló tüskével, másodlagos (hosszabb) szegmens hosszú kúpalakú képlettel; spermatartók rövid egyenes csövek; színezet: fekete, térdeken hosszanti csíkok, kevésbé feltűnőek, mint a G. vachoni esetében, a lábak hasi oldalát nagyon rövid (rövidebb, mint a G. doeringi-nél) vöröses szőr borítja.

Grammostola doeringi (Holmberg, 1881) – Észrevehetően magasabb feji régió; hosszú tüskealakú szőrök a csípők (I-IV) pro- és retrolaterális és a gnathocoxa retrolaterális oldalán; spermatartók hosszú és egyenes csövek; színezet: sötétszürke, térdeken hosszanti csíkok, amik kevésbé feltűnőek, mint a G. vachoni-nál, a lábak hasi oldalát rövid vöröses szőr borítja.

Grammostola vachoni Schiapelli & Gerschman, 1961 – Feji régió enyhén magasabb; rövid és hosszú tüskealakú szőrök az I-III. lábak csípőinek pro- és retrolaterális, IV. láb csípőjének prolaterális és a gnathocoxa retrolaterális oldalán; spermatartók befelé hajló csövek; színezet: fekete, feltűnő hosszanti csíkok a térdeken, lábak hasi oldalát hosszú, sárgás szőr borítja.

Schmidt (1994) Polyspina schulzei-je (később homonímia miatt Polyspinosa-ra változtatta) megegyezik a G. vachoni-val. Itt a dologban egy kicsit furcsa, hogy Schmidt a Polyspinosa schulzei-t eumenophorine-ként írta le (azaz az Eumenophorinae alcsalád tagjaként), és elvileg Afrikából származik... kicsit azért cikinek érzem, hogy egy olyan valaki, aki madárpókfajokat ír le, nem ismeri fel az állatot alcsalád szinten.

Mindhárom fajt nem találták meg azonos élőhelyen, de két faj élőhely megosztását megfigyelték többször is, azaz a G. burzaquensis fellelhető G. doeringi-vel vagy G. vachoni-val együtt, a G. doeringi a G. vachoni-val egy helyen, de mind a három faj elterjedésének az ismert adatok szerint nincs metszete.

Aki képekre kíváncsi, annak érdemes a Kulcskérdés bejegyzésre klikkelnie, és Nelson Ferretti honlapja is ajánlott, kiváltképp a galéria, ahol sok madárpókos kép van.

Alakul az afrikai Atypidae

A tegnapi ZooKeysben olvashatjuk René Fourie, Charles R. Haddad és Rudy Jocqué cikkét, ami a Calommata torzpók (Atypidae) génusz afrikai képviselőinek revíziója. A tanulmány egyébként az első szerző MSc tanulmányainak része.

Fourie, R., C. R. Haddad, R. Jocqué. 2011. A revision of the purse-web spider genus Calommata Lucas, 1837 (Araneae, Atypidae) in the Afrotropical Region. ZooKeys 95: 1–28. doi: 10.3897/zookeys.95.745

A Calommata Lucas, 1837 az Atypidae család (torzpókok) jelenleg ismert három (3) génuszának egyike. A másik kettő az Atypus és a Sphodros, amiktől a hím tapogatóláb cymbiuma, a spermatartók és a mellpajzs alapján lehet megkülönböztetni (részletes diagnózis a cikkben). A génusz elsősorban Kelet-Ázsiából ismert (6 faj), illetve a közelmúltban a C. sundaica-t Izraelből is kimutatták. Az afrikai kontinensről ezeddig egy fajt tartottak számon, ami a C. simoni (a C. transvaalica nevű fajt korábban Benoit szinonimizálta a C. simoni-val). Ebben a cikkben újra érvényesnek tekintik a C. transvaalica-t is, újra leírják a C. simoni-val együtt, továbbá négy tudományra új fajt közölnek, amik kizárólag csak hím példányokból ismertek.

Calommata megae sp. n. – Zimbabwe, Harare, Highlands. Nevét a holotípus gyűjtőjéről, Meg Cumminsról kapta. Két példány ismert: egy hím, amit nyár közepén találtak talajfelszínen; egy ivaréretlen (2. instar) példány, ami fonálröpítés útján landolt egy ház verandáján.

Calommata meridionalis sp. n. – Dél-afrikai Köztársaság, Free State Tartomány középső és déli része. Ez a faj a Calommata legdélebbről ismert képviselője (nevét is innen kapta: meridionalis = déli). A 19 ismert egyed mindegyikét csapdázással gyűjtötték füves pusztákon tavasszal és kora nyáron, a legtöbb gátak vagy folyóvizek közeléből került elő. Kimerítő kísérletek ellenére egy tárnát sem sikerült találni.

Calommata namibica sp. n. – Namíbia, Etosha Nemzeti Park, Beisebvlakte. Két ismert hím példány, amiket késő tavasszal gyűjtöttek száraz szavannán.

Calommata tibialis sp. n. – Togo és Elefántcsontpart. A név a jellegzetes tapogatólábi lábszárra utal. Az 5 ismert példány közül az egyik szubadult nőstény, de a genitáliáit nem tudták megvizsgálni. A faj fás szavannákon fordul elő és kerüli az erdőket.

A leírások alapján egyértelmű, hogy a C. simoni és a C. transvaalica különböző fajok. A revalidált C. transvaalica populációit komoly veszély fenyegeti a városiasodás és élőhely-veszteség miatt. A cikk sok ábrát, SEM fotót, ill. a példányokról fényképeket tartalmaz. A leírások és határozókulcs mellett elterjedési és természetrajzi adatokkal is találkozunk. A PDF szabadon hozzáférhető a fenti citációban a DOI linken.

Gabriel és Longhorn új cikke

Kicsit késve, mert már vagy két hete megjelent, de röviden írok erről az új cikkről:

Gabriel, R. & S. J. Longhorn. 2011. Redescription of the holotypes of Mygalarachnae [sic] Ausserer 1871 and Harpaxictis Simon (1892) (Araneae: Theraphosidae) with rebuttal of their synonymy with Sericopelma Ausserer 1875. Revista Ibérica de Aracnología 19: 157-165.

Sajnos a cikkben a Mygalarachne név többször rosszul van leírva (pl. a címben is). Mikor a RIA új számának index PDF-ében észrevettem ezt, írtam a szerzőknek, de már nem lehetett a hibát korrigálni. Akkor tehát kattintás után lássuk.

Anton Ausserer 1871-ben leírta a Mygalarachne és a Harpaxibius génuszokat az Acanthoscurria és a Crypsidromus algénuszaiként. A Mygalarachne a M. brevipes Ausserer, 1871 faj számára jött létre, ami egy feltűnően rövid lábú madárpók Hondurasból. Később Simon emelte teljes önálló génusz státuszba, és kiemelte a nagy robusztus csáprágókat és a combon a scopula hiányát. Ezt követte F. O. P.-Cambridge és Petrunkevitch is. A Harpaxibius a H. striatus Ausserer, 1871 venezuelai fajt szállásolta el. Az algénuszt szintén Simon emelte „full” génusszá, ugyannakor át is nevezte Harpaxictis-szá. Ez az igazi átnevezés, nem amikor egy állat neve szinonímia miatt változik meg, ugyanis a Harpaxibius nevet már korábban használták egy hártyásszárnyú rovar taxon neveként (homonímia). Sokkal később, Raven (1985) azonosnak találta a Harpaxictis, Mygalarachne, Nhandu és Sericopelma génuszokat. A Mygalarachne lett a szenior szinonim, mivel ez volt a legrégebbi név. Érdekességképpen megjegyzem, hogy ugyebár a Harpaxictis eredetileg Harpaxibius volt, amely név foglalt volt, így az átnevezés után a Harpaxictius névhez Simon, 1982 szerző és év kötődik. Ha az eredeti név maradt volna meg, akkor a Harpaxibius lett volna a szenior szinonim, mert ugyannabban az évben és publikációban írta le a Mygalarachne-val Ausserer, csak a Harpaxibius-t a 195. oldalon, a Mygalarachne-t pedig a 206. oldalon, és itt így a prioritást a kisebb oldalszám (hamarabbi közlés) dönti el.

Mint az ismert, a Nhandu = Mygalarachne szinonímiát nem fogadták el a későbbi szerzők. Lucas és mtsai (1991) A M. brevipes holotípus vizsgálata utána arra a következtetésre jutottak, hogy egy ivaréretlen nőstény, és rendszertani hovatartozását nem lehet biztosan megállapítani. Ezáltal megmaradt a Harpaxictis = Sericopelma szinonímia.

Gabriel és Longhorn is tanulmányozták és újból leírták a Mygalarachne és a Harpaxictis holotípusait, és más konklúzióra jutottak. A Harpaxictis nehéz eset, mert azt sem tudják, az egyetlen ismert példány hím-e vagy nőstény, mivel az utóteste nincs meg, de nem lehet szorosan a Sericopelma-hoz kötni. A Mygalarachne génuszt viszont újra érvényesnek tekintik. A három génusz közti különbségeket a szövegben és egy részletes táblázatban is közlik.

Jurai arany selyempók

VIRAL. Így hívják azt, amikor -mondjuk influenza- vírusszerűen elterjed valamilyen hír, videó vagy történet. Ilyen a következő sztori is. Gyakorlatilag az összes kisebb, nagyobb hírportál lehozta a világ "legnagyobb póktetemének" hírét.

Persze, ahogy Chris kollegám hívja "Genius of the press", vagyis magyarul sajtószabadságbalfaszság, itt is bejátszik. Lássuk mit sikerült félreírni és kinek.

Maga a hír, ugyértem a tudományos része a következő pontokba szedhető össze:
#1 Selden és mtsai találtak egy Nephila (legutóbb a selyempók illetve aranyhálós selyempók elnevezést láttam ami nagyon tetszett, tehát van magyar név is) kövületet ami nagy. Olyan nagy, hogy ez az eddigi legnagyobb lábfesztávolságú ismert pókfosszília. A régebben leírt Megarchnéről kiderült, hogy egy tengeri skorpió vagyis Eurypterida, a tipikusan nagynak számító mygalomorf (ennek még mindig nincs kielégítően jó magyar neve) fossziliák pedig ritkák és kisebbek.
#2 A mostani Nephila lelet kövület és kb 165 millió éves, ez harmincmillió évvel több, mint az eddig ismert legrégebbi Nephilidae kövület, mely a Cretaraneus vilaltae nevet viseli. Az egyértelműen ebbe a nemzetségbe tartozó (vagyis Nephila), eddig ismert legidősebb fosszília 34 millió éves volt Kolorádóból, az Egyesült Államokból. így ez a leghosszabb időtartamra elhúzódó pókgénusz. Íme a Cretaraneus vilaltae képe. Az ivarérett hím párzószervei láthatóak, melyek erősen valószínűsítik a Nephilidae családba való tartozást.

Ennyi. A többi hamuhintés ami a "legnagyobb" és "pók" mágikus szókapcsolat kapcsán jött elő. Maga a cikk RENDKÍVÜL jelentős arachnológiai szempontból is. Azonban ezen jelentőség a nagyközönség számára kevéssé érthető, számos háttérinformációt feltételez, így nem is ejtenék róla több szót. Illetve így lett volna de valaki előkapta az SSD-t, ami a ivari méretkülönbségeket jelent.
Arról van szó, hogy a Nephilák esetében a nőstény mérete / hím mérete = 5.5 vagyis a nőstény öt és félszer nagyobb a hímnél, de ez nem a hímek törpesége, hanem a nőstények óriás termete miatt alakult ki (Hormiga et al. 2000). [hogy korrektek legyünk, ezt Seldenék is benézték: While
the large size of the fossil is suggestive of sexual dimorphism, this cannot be confirmed until a male is discovered; note, however, that all fossil male nephilids are of normal, small size. Fordítás: Amíg a fosszília nagy mérete ivari méretkülönbséget feltételez, ezt a hímek előkerüléséig nem tudjuk megerősíteni. Megjegyeznénk mindenesetre, hogy minden eddig ismert selyempókhím kövület normál azaz kis méretű. Most jöhet az ordítás, hogy ÉÉÉS? Minden jelenleg ismert élő és fosszilis selyempók hím ugyanakkora, normál méretű. Tudjuk, hogy a Nephilidae családban a nőstények lettek óriások, a hímek NEM változtak. Ezt a fosszilis leletek is alátámasztják. Akkor meg mit akarnak a népek a Nephila hímektől? ÁÁÁ] Így amit mindenki leírt, hogy spanyol normál méretű hím továbbra is említésre sem méltó, hiszen most is normál méret, most is az van. Ez kb olyan mintha az irták volna, hogy annak még nyolc lába volt
Az már más kérdés, hogy az óriás nőstény azt valószínűsíti, hogy ez az arány már akkor is meglehetett.

Mint a képen látható a Nephilidae családban a B verzió alakította ki a SSD-t ami a nőstény gigantizmus. A hímek nem változtak abszolút értékben csak relatíve.
De akkor nézzük a főbb híreket. A könnyebb érthetőséget szem előtt tartva a szószerinti idézetek dőlttel, a kommentjeim pedig nem.

A SCI-FI netes abszolúte nem szakmai hírportál vállalta, hogy 4 mondatot ír mindössze róla és az origora linkel. Azontúl, hogy elrontották a fajnevet (amint MINDIG dőlttel és a második tagot kisbetűvel kell írni), én ezt a stratégiát támogatnám. Origóról lásd lejjebb...

MTI A Nephila jurassica előkerülése előtt e póknemzetség legidősebb ismert tagja "mindössze" 35 millió éves volt, a fosszilizálódott hím Spanyolországban került elő.

Itt is van gubanc, de akkor vezessem le megint, merthogy, Nephila pennatipes from the Eocene (approx. 34 Ma) of Florissant, CO, USA [7]. The Mesozoic record consists of Cretaraneus vilaltae from the Cretaceous (approx. 130 Ma) of El Montsec, Spain, vagyis az eddigi legidősebb Nephila 34 millió éves volt ugyan, de az USAból volt ismert, a spanyol lelet ami 130 mé pedig Nephilidae családba tartozik ugyan, de a Cretaraneus nemzeségbe tartozik.A szemenek bántóbb volt az Argiope, azaz darázspókfotó, úgytűnik selyempókkép nem volt raktáron. Nyilvánvaló, hogy az index is és a MTI is ugyanazt az angol cikket fordította le a saját szája íze szerint.
Persze jön még hab a tortára: Mint Paul Selden rámutat, e felfedezés 130 millió évvel korábbra teszi a Nephilidae-pókok megjelenését, ez a legrégebben folyamatosan jelen lévő póknemzetség. Ugye a Nephilidae az család (2008 óta, addig alcsalád volt), és a megjelenésüket 30 m évvel tolja ki ez a lelet. A Nephila génusz pedig valóban 130 millió évvel "lett öregebb".
Spanyolországban talált őskori Nephilia-hím normális méretű, míg a jelenkori nőstények óriások Azontúl, hogy fennt levezettem, hogy a mondatnak nemsok értelme van, hiszen a hímek testmérete nem változott, de spanyol Nephila sem Nephilia) kövület nincs, ráadásul remekül összemossa az SSD kialakulásáról szóló cikkeket (SSD sexual size dimorphism).
A jelenkori Nephilia-nőstények szövik a legnagyobb pókhálókat, amelyeknek átmérője elérheti a másfél métert. Kivéve, hogy tavaly írták le Darwin kéregkeresztespókját, ami 25 m-s hálókat is készít. A másfél méter is nagy persze...

Az INDEX nem cáfolja meg országos hírnevét... A szenzációhajhász cím "Megtalálták a világ legnagyobb póktetemét" már nem igaz, mert a fosszília technikailag már nem tetem, hanem kövület. Nemcsoda, hogy nevet sem mert írni az irományhoz az elkövető.
Az eddig ismert legnagyobb pókfosszíliára bukkant egy amerikai kutatócsoport Kína északkeleti részén - most kötekedni fogok, ebben az index úgyis mindig elöljár, de a fajt nem ott találták meg, hanem valószínűleg a kansasi laborban. Nem kell pumpálni az emberekben éledező Indiana Jonest avagy Tomb Raidert... nem a terepen fogod megmondani mit talaltál a mikroszkópod és a könyvtárad nélkül...
A Nephila családba tartozó pókok közül eddig 34 millió éves volt a legrégebbi fosszília, amit a tudósok megtaláltak és beazonosítottak
Említettem már ugye de leírom mégegyszer: a legidősebb Nephila eddig 34 millió éves lelet volt a legidősebb Nephilidae pedig 130 millió éves. A Nephila meg nem család, a Nephilidae az.
az aranygömbszövő póknak nevezett faj, ami arról ismert, hogy a világ legnagyobb és legerősebb pókhálóit szövi.
Aranygömb, hogy ezt honnan ásták elő, amikor a google is csak 1 találatot ad ami egyébként az index cikk copy-paste a szatmártv.ro-n. Valamelyik nagyokos biztos pödört egy zöldet és beindult a híresnégy ütem...
Az aranygombszövő mérge a fekete özvegyéhez hasonló idegméreg, de annál jóval gyengébb, az emberre nem jelent halálos veszélyt, csak ha allergiás rohamot vált ki az áldozatból
Nah igen a méreg megint, ugye az hogy idegméreg az jujj, aztán pedig jön az allergiás mantra... mintha valami pókszabású bulvármagazint olvasnék...

A Híradó.hu meglepően jól ír, a másfél méteres tévedés persze itt is megvan.

A végére hagytam a csemegéket a HVG és az ORIGO meglepóen korrekt hírforrásnak bizonyultak. Vagy voltak olyan bátrak és kinyitották az amúgy ingyenesen elérhető cikket, vagy nem másnaposan két cseresznyével indítják a napot. :D
Persze az origo a végére azért beújított:
A fosszilis pókon lévő jól megőrzött szövőkarmok arra utalnak, hogy mai rokonaihoz hasonlóan ez a pók is állandó hálót szőhetett. Ez hatalmas előnyt jelenthetett az evolúciós fegyverkezési harcban, hiszen a hálójával valószínűleg még madárszerű állatokat is zsákmányul ejthetett.
Most a szövőkarmok (fingom sincs mire gondolhattak) talán a Nephilákra jellemző szőrcsomókra a lábakon? A többi meg az úgynevezett evolúciós halandzsa amit mindig elő lehet kapni, szépen natgeosra megbulvárosítva. Az evolúciós fegyverkezési versenyről talán annyit, hogy a keresztespókok ekkor már szinte biztosan megjelentek, és ez valószínűleg egybeesett a virágos növények aztán az őket beporzó-kihasználó repülő rovarevolúciós robbanással... aztán meg aki kicsit lemaradt (mint pl. a madárpókok is) valahogy azért csak túlélte...

Ha esetleg lett volna egyéb portál, vagy hobbioldal ahol linkelésen kívül hozzá is szóltak volna, lehet megemlíteni, megnézem azokat is miket irtak...
szumma szummárum a HVG kivételével mindenki S&W pozitív, az index pedig egyszerűen siralmas. Csak, hogy tudjátok, hogy mit kell/nem kell olvasni.

FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM:Selden, P. A., Shih, C-K. & Ren, D. 2011. A golden orb-weaver spider (Araneae: Nephilidae: Nephila) from the Middle Jurassic of China. Biology Letters. [Published online 20 April 2011]. doi:10.1098/rsbl.2011.0228
Selden, P. A. 1990. Lower Cretaceous spiders from the Sierra de Montsech, north-east Spain. Palaeontology 33, 257–285.
Hormiga, G., N. Scharff, and J. Coddington. 2000. The Phylogenetic Basis of Sexual Size Dimorphism in Orb-Weaving Spiders (Araneae, Orbiculariae). Systematic Biology 49(3):435-462.
Kuntner M, Agnarsson I. 2010. Web gigantism in Darwin's bark spider, a new species from Madagascar (Araneidae: Caerostris). Journal of Arachnology 38: 346-356.

Kulcskérdés

Tegnap fedeztem fel egy tavaly decemberi cikket, amiben Ferretti és munkatársai közölnek a Buenos Aires (Argentína) tartományban előforduló mygalomorph fajokról egy határozókulcsot.

Ferretti, N., G. Pompozzi, S. Copperi, A. González & F. Pérez-Miles. 2010. Arañas Mygalmorphae de la provincia de Buenos Aires, Argentina: Clave para la identificación de especies. Bioscriba 3 (1): 15–34.

A madárpókok kedvelőinek ez a cikk a következő fajok miatt érdekes:

• Catumiri argentinense
  
• Eupalaestrus weijenberghi
  
• Grammostola burzaquensis
  
• Grammostola doeringi
  
• Grammostola vachoni
  
• Homoeomma uruguayense
  
• Plesiopelma longisternale
  

Az összes madárpókfajról van habituskép, egyesekről pedig ivarhólyag, hangkeltő apparátus és lábszársarkantyú képek. Ferrettiről hamarosan itt a blogon is lesz majd szó.

Akit érdekel a PDF, kattintson ide.

Update: egészen véletlenül a bejegyzés megírása után röviddel kaptam Stuart Longhorn-tól e-mailben egy másik cikket, ami némelyest hasonló a fentihez, viszont Uruguay mygalomorph fajaival foglalkozik. Kattintás után kicsit bővebben.

Montes de Oca, L. & F. Pérez-Miles. 2009. Las arañas Mygalomorphae del Uruguay: clave para familias, géneros y. especies. INNOTEC 4: 41–49.

Ebben a következő MP fajok szerepelnek:

• Acanthoscurria suina
  
• Catumiri uruguayense
  
• Eupalaestrus campestratus
  
• Eupalaestrus weijenberghi
  
• Grammostola andreleetzi
  
• Grammostola burzaquensis
  
• Grammostola iheringi
  
• Grammostola mollicoma
  
• Homoeomma uruguayense
  
• Plesiopelma longisternale
  

Tetszetős ez a cikk is, képekkel és illusztrációkkal, a G. mollicoma északi és déli változatáról is van kép pl.

Facebookon jött

Óriásgnómpók

Mindig szívesen kéne (na persze azért csendben magamban rőzsedalokat énekelgetve) fogadnom ha valaki kijavít, de jelen esetben külön örülnék ha kiderülne, hogy nincs igazam. Javítson ki valaki, ha tévedek, de a neten található élő Óriásgnómpókot ábrázoló képek száma: 1. Ráadásul ezt sem google pajtás tolja az orcánkba, hanem itt található, és azért tudok a létezéséről, mert a témavezetőm fotója aki Chilében kapta le ezt az állatot.
Ha jól szétnézünk széles e neten, itt ott fellelhetőek ezekről a pókokról készített fotók, de ezkre a legjobb szó a szporadikus lenne.

Kollega - akit Charles, csak a "legjobb gyűjtő akit ismerek"-nek hív (ehhez tegyük hozzá, hogy az ISA nemzetközi pókszervezet elnökeként, a világot többször bejárva nála több pókászt talán csak Norm ismer) leugrott egy laza hétre Új Zélandra (igen, ha innen nem is látszik a partról, de azért lényegesen közelebb van mint akármi), és hozott nekem élő óriásgnómokat. Annak ellenére, hogy azért jóideje fotózgatom a különböző pókokat, ez a 6 példány (3 génusz, 3 faj) nemkicsit izzasztott meg.

Lefordítom madárpókosra, hogy értékelhető legyen a dolog...
Tehát a kezedben van 2 darab Aphonopelma. Egészpontosan legyen 2 darab Aphonopelma mooreae amit XY hozott haza, mint Butch Coolidge (Pulp Fiction, Bruce Willis) apjának a barátja az órát... kis műanyag fiolában. Csakhogy ezek még fiatal egyedek, 4-5 mm-es, törékenyek mint az izraeli-palesztin béke egy mecset lebombázása után, és alig gyorsabbak, mint egy felingerelt Stromatopelma. Mindezt megfejelve egy olyan mozgáskulturával, mintha valaki egy spííídes diszkós és egy agyonfüvezett pacifista szörföscsávó mozgását montázsolná össze adhoc és random alapon. Ráadásul még nézőközönség is volt úgyhogy, amikor nekiindult egy-egy kis porbafing, hogy 2 mp alatti idó alatt helyezkedjen el az asztallapon alul, vagy tetszésszerint a parkettán, hát nemmondom megizzadtam mint pákó a magyarvizsgán.
Azért ímmel ámmal esett fotó is, tessék.

Katalin sziget

Chris Grinter (ő az akivel a Sierra Nevadát jártam meg), az itt dolgozó molyspecialista nemrégiben a Cathalina szigetet látogatta meg. Gyűjteni ment, és pókok közül a hangyaevő pókok egy nagyon speciális nemzetségét kellett begyűjtenie, a Lutica nevűt. Sikerrel járt ráadásul egy csomó extra pókot is hozott nekem. Meglőttem majdnem mindet íme:

Kattints ide, hogy a térképet nagyban láthasd.

Egy dél-amerikai újdonság

A múlt heti afrikai újdonság után most Ray Gabriel jelentkezik egy dél-amerikaival. A Hapalopus lesleyae tudományra új faj leírása a British Tarantula Society folyóiratának új számában jelent meg.

Gabriel, R. 2011. A New Species of Hapalopus Ausserer, 1875 from Guyana (Araneae: Theraphosidae). Journal of the British Tarantula Society 26 (2): 76-80.

A Hapalopus a Theraphosinae alcsaládba tartozik, annak többi génuszától elsősorban az ivarhólyag morfológiájában tér el. Jellemző rá az erősen hajlott/görbe másodvégíz az első lábon és a kétágú lábszársarkantyú. Az eddig ismert fajokról a következő országokból számoltak be:

Hapalopus aldanus – Mexikó

Hapalopus aymara – Bolívia

Hapalopus butantan – Brazília

Hapalopus formosus – Kolumbia

Hapalopus guianensis – Francia Guyana

Hapalopus nigriventris – Venezuela

Hapalopus nondescriptus – Brazília

Hapalopus triseriatus – Venezuela

Ehhez immár hozzáadhatjuk:

Hapalopus lesleyae – Guyana

Érdemes lesz figyelni a jövőben, vajon a Mexikó és Kolumbia között fekvő országokból kerülnek-e elő további (ismert vagy ismeretlen) fajok. Máshogy megfogalmazva: vajon a mexikói faj tényleg Hapalopus vagy csak a dél-amerikai kontinens területére korlátozott a génusz elterjedése? Gabriel új faja nevét egy Lesley Hedicker nevű hölgy tiszteletére kapta, aki sokat segített a szerzőnek a madárpókokon végzett munkájában. A H. lesleyae hím meghosszabbodott hímtaggal és azon feltűnő kinövésekkel rendelkezik, ez alapján megkülönböztethető a többi Hapalopus fajtól, kivéve H. butantan, H. nigriventris és H. triseriatus. Utóbbi három fajtól (leegyszerűsítve) a hátlemezen és az utótesten található mintázatban tér el. Nőstény példányt jelenleg nem ismerünk.

Díszítősor gyanánt, a legújabb kis szerzeményem. Joel fogta a Diablo hegyen. Igen ami arról híres :D

Egy afrikai újdonság

Richard Gallon az idei első madárpókos taxonómiai publikációban jelentkezik (ezúttal Ian Engelbrecht szerzőtársával) ismét az afrikai madárpókokon végzett munkájának egy újabb gyümölcsével, ami egy új faj a Pterinochilus génuszból.

Gallon, R. C. & I. Engelbrecht. 2011. A new Pterinochilus species from South Africa (Araneae, Theraphosidae, Harpactirinae). Bulletin of the British Arachnological Society 15 (4): 121–126.

A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, a faj csak a Limpopo provinciában lévő Waterberg hegyekben található meg, valamint egy bizonyos szintű élőhely-specializációt mutat. Jelen pillanatban ez a legdélebbről ismert Pterinochilus faj.

A 2006-ban felfedezett faj a Pterinochilus lapalala nevet kapta, és a génusz ismert fajainak számát kilencre növeli. A specifikus név tisztelgés a Lapalala Wilderness School (Lapalala Vadiskola) Waterberg hegyekben az élőhelyek megőrzésében végzett munkája előtt. A P. lapalala nőstények kétágú, lebeny nélküli spermatartóval bírnak, ez megkülönbözteti őket a lebenyes spermatartójú Pterinochilus fajoktól, úgy mint a P. lugardi, P. simoni és a típusfaj, P. vorax. A spermatartó egyenes, keskeny és hosszú formája pedig a P. murinus és P. andrewsmithi fajoktól határolja el. Utóbbi két fajnál ugyanis befelé ívelő, széles és rövid spermatartókkal találkozunk. A P. chordatus nőstények az alsó ajkon (labium) található kitinfogak számában térnek el az új fajtól, ezek száma előbbinél kb. 60, utóbbinál pedig a két ismert nőstény paratípus alapján 27 és 13. A hímek meghosszabbodott, finoman ívelő, filiform (fonál alakú) hímtagja a P. alluaudi, P. murinus és P. raygabrieli hímektől tesz lehetővé elkülönítést. A P. lugardi, P. chordatus és P. vorax hímeknél általában a III. láb combja az új faj hímjeivel ellentétben megvastagodott. Továbbá a P. chordatus és P. vorax hímeknél az első láb másodvégíze felülnézetben görbült/hajlott, míg a P. lapalala esetében egyenes. A P. cryptus hímek hímtagja finoman elvékonyodó, gyengén ívelt, a P. lapalala hímeknél pedig ehhez képest kevésbé finoman ill. hirtelen elvékonyodó és retrolaterálisan nagyobb mértékben ívelt az embolus. A disztális prolaterális tüskék hiánya a gnathocoxán további különbség a P. murinus-tól. A P. simoni-ra jellemző, a tapogatóláb tomporának prolaterális oldalán hosszanti csíkot alkotó merev szőrképletek, amik a scopulát kettéválasztják, ennél a fajnál is hiányoznak.

A P. lapalala sziklás lejtőkön él, ahol növényzet szempontjából az Acacia nigrescens (bütykös akácia), Olea europea (olajfa) és Papea capensis („vadszilva”), valamint Heteropogon contortus fűfaj dominál. A régóiban az átlagos évi csapadékmennyiség 400 mm, a középhőmérsékelt a leghidegebb hónapban 2 fok C, a legmelegebb hónapban pedig 30 fok C. A begyűjtött példányokat sziklák alatti menedékekben találták, amik teljesen be vannak borítva vitorlaszerű hálóval. Zavarás esetén az állatok gyorsan megpróbálnak valamilyen föld alatti járatba menekülni, ahol tudnak. Az egyik nőstényt kokonnal együtt találták, amiből kb. 70 fiatal állat kelt ki. A sziklás élőhely, az arra jellemző növényfauna, a vitorlaszerű háló természete, valamint az állatok általánosan lapos habitusa arra utal, hogy a faj egy szikla alatti életmódhoz (lapidicolous) alkalmazkodott specialista. Az egyetlen másik dél-afrikai madárpókfaj, aminél élőhely-specializációt figyelhetünk meg, a Ceratogyrus paulseni, amely faj élőhelyére az Arcadia típusú agyagtalaj jellemző.

Köszönet illeti Patrick Gildenhuys-t, aki tudomásomra hozta a cikk megjelenését, és rendelkezésemre bocsátotta a fajról készült fényképeket.

Mégis mérges

Ebben a bejegyzésben Rainer Foelix és Bruno Erb tavaly a Journal of Arachnology folyóiratban megjelent rövid közleményénék fordítása olvasható.

Foelix, R. & B. Erb. 2010. Mesothelae have venom glands. Journal of Arachnology 38(3): 596-598.

Összefoglalás. Habár sok évvel ezelőtt beszámoltak méregmirigyekről a Mesothelae esetében (Bristowe & Millot, 1933), egy modern monográfia (Haupt, 2003) cáfolta meglétüket. Kilenc Liphistius fajon végzett morfológiai vizsgálatunk során sikerült az összes fajnál méregmirigyek kivezető nyílásait kimutatni a méregkarmok végénél, továbbá egy kis méretű méregmirigyet is megfigyeltünk a csáprágó alapízének elülső részénél. Kitérünk a méregmirigyek lehetséges elvesztésére ivarérett hímek esetén. A méregmirigyek megléte a Mesothelae alrendnél arra utal, hogy ez egy pleziomorf jelleg a pókok rendjénél.

Méreg használata a legtöbb pókra jellemző. Csak az Uloboridae család képviselőinél hiányzik a méregmirigy (Millot, 1931), nagy valószínűséggel másodlagosan vesztették el azt. A közelmúltban Haupt (2003) azt állította, hogy az ősi Mesothelae alrend (Liphistiidae család) szintén nem rendelkezik méregmiriggyel. Ez ellentmondásban áll egy korábbi tanulmánnyal (Bristowe & Millot, 1933), amiben egy kis méregmirigyet írtak le a Liphistius desultor fajnál. Jelen tanulmány célja Liphistius fajok vizsgálata volt annak érdekében, hogy kiderítsük, van-e méregmirigyük. Első lépésben megvizsgáltuk a csáprágók méregkarmait scanning elektronmikroszkóppal méregmirigy nyílását keresve. Második lépésben felboncoltuk a méregkarmokat, majd mikroszkóp alatt vizsgáltuk őket.

A rendelkezésre álló példányok zömét Dr. Peter Schwendinger, a genfi Muséum d'histoire naturelle munkatársa bocsátotta rendelkezésünkre. A következő kilenc faj alkoholban tartósított példányát vagy levedlett kültakaróját tudtuk tanulmányozni: L. bicoloripes Ono, 1988, L. bristowei Platnick & Sedwick, 1984, L. dangrek Schwendinger, 1996, L. desultor Schiødte, 1849, L. endau Sedgwick & Platnick, 1987, L. malayanus Abraham, 1923, L. niphanae Ono, 1988, L. sumatranus Thorell, 1890, és L. yamasakii Ono, 1988. Az izolált csáprágókat alkoholban és acetonban szárítás után 10 percre HMDS-be (Hexamethyldisilazane; Nation, 1983) helyeztük át a zsugorodás elkerülése miatt, végül szűrőpapíron levegőn végeztünk szárítást.

Az alkoholba helyezett csáprágókon órás csipesszel és mikro-szikével végeztünk vizsgálatot. Az elválasztott méregmirigyeket többféle megvilágítás alá helyeztük egy Leitz fénymikroszkóp segítségével, a legjobbnak a polarizált fény bizonyult.

Mivel az orthognath pókok méregmirigyei viszonylag kis méretűek és így nehezen felfedezhetőek, könnyebbnek tűnt kezdésként a méregmirigyek pórusnyílásait keresni a méregkarmok végeinél. A legtöbb labidognath póknál ezek a nyílások elég nagyok és a méregkarmok hátsó oldalán, a csúcshoz közel találhatóak. Az orthognath pókoknál (madárpókok) ellenben a méregkarom konvex oldalán találhatjuk meg őket, és csak ventrális nézetből észrevehetőek. Azt találtuk, hogy ez igaz a félpókokra (Mesothelae) is (Foelix & Erb, 2010). Két másik tényező miatt nehéz a nyílást megtalálni: (1) viszonylag távol, 300–400 µm-re fekszik a méregkarom csúcsától (1. ábra), valamint (2) nagyon kis méretű, 5–10 µm-es átmérővel rendelkezik (2. ábra). Azonban ha az egyik csáprágón megtaláltuk a pórusnyílást, mindig megtaláltuk a másikon is, ugyanazon a helyen, ugyanakkora méretben. Ez a jelen tanulmányban vizsgált összes fajra igaz (3–6. ábra), csak néhány esetben nem sikerült észlelnünk a nyílásokat. Nehéz megmondani, hogy ez valóban bizonyíték-e a hiányukra, de egy lehetséges magyarázatot kínálunk a Diszkusszióban.

A Liphistius példányokban maguknak a méregmirigyeknek a megtalálása is kihívást jelent. A csáprágó egész alapíze izmokkal van tele és friss anyag estén nem tudtunk méregmirigyet kimutatni annak ellenére, hogy tudtuk, hol keressük. Alkoholban konzervált példányoknál azonban sikerrel jártunk, ezesetben a az izmok tömör rostokba rendeződtek és könnyűszerrel eltávolíthatóak egy órás csipesz használatával. Mikor már majdnem az összes izmot eltávolítottuk, akkor válik csak láthatóvá a méregmirigy, rögtön a méregkarom mögött (7. ábra). Hossza 1.5 mm, szélessége 0.5 mm és egy spirálszerű izomréteg veszi körül (8. ábra). Polarizált fény alatt egy jól kivehető „heringcsont mintázat” figyelhető meg, ezt egy hosszanti vonalból („gerinc”) ferdén kilépő párhuzamos izomrostok hozzák létre. Valójában a rostok nem spirálisan veszik körbe a mirigyet, hanem több derékszögű izomsejt sorba rendeződve egyfajta övet alkot. Nagyobb nagyítást használva ezeken az izomrostok egy jellegzetes harántcsíkozás figyelhető meg (9. ábra), ami azt jelzi, hogy képesek az összehúzódásra. A mirigy maga ez alatt az izomréteg alatt fekszik, de a „whole mount” preparátumainkból nem igazán tudtuk behatóan megvizsgálni. Egy L. bicoloripes példányban megtaláltuk a méregmirigyet, de az egyetlen hím példány esetében, ami rendelkezésünkre állt (L. dangrek), nem jártunk sikerrel, így nem jelenthetjük ki, hogy hiánya minden hím Liphistius példány esetében fennáll.

Vizsgálatainkból kiderült, hogy a Mesothelae alrend (Liphistius fajok) igenis rendelkeznek méregmirigyekkel, mivel felfedeztük azok kivezető nyílásait kilenc vizsgált faj méregkarmain. Magát a mirigyet is sikerült megtalálnunk, legalábbis a nőstény esetében. Ez összhangban van Bristow & Millot (1933) korábbi publikációjával, amelyben Millot egy L. desultor példányban egy kis méregmirigyről adott számot, a helyét és mikroszkópikus szerkezetét megmutató ábrával. Millot következtetése az volt, hogy a Liphistius-ban található méregmirigy megegyezik a madárpókokéval. Ezzel ellentétben a Mesothelae alrendről szóló monográfiájában Haupt (2003) a következőt állította: „a Mesothelae-nél nincs méregmirigy, és nincsenek a mirigy jelenlétét jelző nyílások a méregkarmon sem.” Az utóbbi állítást mi megcáfoljuk, mivel a SEM képeinken határozottan kivehető a pórus mind a kilenc általunk tanulmányozott fajnál (3–6. ábra). Az, hogy Hauptnak (2003) nem sikerült megfigyelnie ilyen nyílásokat fénymikroszkóppal, talán a méregkarmot borító kutikula vastagságával és a nyílások rendkívül kicsi méretével (5–10 µm) magyarázható. Azt már nehezebb megérteni, hogy az ő SEM képein miért nem látszanak a kivezető nyílások annak ellenére, hogy a méregkarmok orientációja jónak tűnik (ventrális oldallal felfelé). Másrészt viszont az általa használt nagyítás elég kicsit volt és lehetséges, hogy a kis nyílások el voltak dugulva. Egy másik lehetséges magyarázat az, hogy talán egy ivarérett hímet vizsgált, aminél hiányozhatott a méremirigy és így a nyílás. Mivel az ivarérett Liphistius hímek nagyon rövid életűek és szinte soha nem táplálkoznak ivarérett korukban (Schwendinger, szem. közl.), elképzelhető, hogy ivarérési vedlésuk során elvesztik méregmirigyeiket. Az ivarérett hímeknél valamilyen szerv elvesztése az ivarérési vedlés során ismert tény más pókoknál [pl. hím fonálszűrős pókok elveszítik fonálszűrőjüket és nyüstjüket, hím keresztespókok elvesztik a hármas csévét, ami normális esetben a ragadós fogófonalat termeli (Foelix, 2011)]. A jövőben érdemes ivarérett hím Liphistius példányokra koncentrálni a méregmirigy meglétének vizsgálatánál.

Egyértelmű, hogy a Mesothelae alrendnél is megtalálható a méregmirigy, legalábbis a nőstényeknél és a fiatal egyedeknél. Általános jelenlétük arra enged következtetni, hogy ez egy ősi (pleziomorf) jelleg az Opisthothelae alrendnél, és nem apomorf, mint ahogy azt Haupt (2003) indítványoztva.

Felhasznált szakirodalom:

1. Bristowe, W. S. & J. Millot. 1933. The liphistiid spiders. Proceedings of the Zoological Society of London 1932: 1015–1057.

2. Foelix, R. F. 2011. Biology of Spiders, 3^rd edition. Oxford University Press, New York.

3. Foelix, R. & B. Erb. 2010. Anatomische Besonderheiten der Gliederspinne Liphistius (Araneae: Mesothelae). Arachne 15: 4–13.

4. Haupt, J. 2003. The Mesothelae – a monograph of an exceptional group of spiders (Araneae: Mesothelae). Zoologica 154: 1–102.

5. Millot, J. 1931. Les glandes venimeuses des aranéides. Annales des Sciences Naturelles – Zoologie 14: 113–147.

6. Nation, J. L. 1983. A new method using Hexamethyldisilazane for preparation of soft insect tissues for scanning electron microscopy. Biotechnic and Histochemistry 58: 347–351.

Díszítősor

A Pelikan ügyirat folytatásaként, ahol egy ausztráliai Austrarchea és egy madagaszkári Eriauchenius példányt mutattunk be, ismerkedjetek meg az Afrarchea pelikánpókokkal (én szeretném ha a szenzációhajhász asszaszin/bérgyilkos/gyilkos pók név helyett ez a név maradna meg a köztudatban). A hím (első fotó) egyelőre nemtudni mi, de a nőstény (az összes többi), az Afrachea ngomesiensis egyetlen élőként látott példánya... 15 éve írták le azóta sem került elő mostanáig.

Trapdoor theraphosids...

Idiothele mira © Tom Patterson, used with permission

...is there such a thing? The answer is: yes. The phenomenon when a spider covers its burrow with a so-called "trapdoor" is well known and characteristic in some mygalomorph families (e.g., Antrodiaetidae, Ctenizidae) and in the family Liphistiidae, but we can also find a few examples of this behaviour in the tarantula family: Theraphosidae.

The first taxon I learned about that exhibits this behaviour is the harpactirine genus Idiothele Hewitt, 1919, which currently has two described species: I. nigrofulva (Pocock, 1898) and I. mira Gallon, 2010. Hewitt (1919: 101) writes about the habits of I. nigrofulva:

"The females of nigrofulvus [note: the proper spelling of the specific name is »nigrofulva«] were found by Mr Roberts in tubular retreats provided with a well-developed trap-door. The door is very large but thin, becoming very delicate and flexible at the margin which presumably overlaps the entrance to the retreat: the shape is subcircular or more or less D-shaped. The area of a large specimen is about equal to that of a five-shilling piece."

I. mira at burrow entrance © Tom Patterson, used with permission

Then we have here another harpactirine, Harpactirella domicola Purcell, 1902. When describing the second female, Purcell states:

"Found in a trap-door nest at Ashton by myself in November, 1902. [...] Nest a cylindrical tube, 17-18 cm. (7 inches) deep, widening slightly towards the opening but not funnel-shaped, strongly inclined and descending towards the hinge-side at an angle of nearly 45 degrees, much as in Gorgyrella. Lid flat, oval in outline, but broadly truncated at the hinge, its diameter taken at right angles to the hinge equal to the diameter taken parallel to the hinge (each being 19 mm.). The under side of the lid is lined with white silk, but the upper surface is rough and covered with clay. At the edge the lid broadly overlaps the edge of the hole. Width of hinge about 13 mm.; diameter of hole at 1 cm. from opening 13 mm.; width of hole at opening 15 mm.; width of carapace of occupant 5.5 mm."

There is also a known ornithoctonine trapdoor spider first reported by Carl Portman (2001) in the BTS Journal. According to Volker von Wirth, it's an Ornithoctonus sp.

Ornithoctonus sp. © Chris Allen, used with permission

Furthermore, Patrick Gildenhuys has communicated to me in e-mails that he has found Harpactirella and Brachionopus specimens in trapdoor burrows during his trips in South Africa.

References:
Hewitt, J. 1919. Descriptions of new South African Araneae and Solifugae. Annals of the Transvaal Museum 6: 63-111.
Portman, C. 2001. A Trap-door Theraphosid. Journal of the British Tarantula Society 16(2): 59-63
Purcell, W. F. 1903. New South African spiders of the families Migidae, Ctenizidae, Barychelidae, Dipluridae, and Lycosidae. Annals of the South African Museum 3: 69-142.

Pelinobius muticus & Citharischius crawshayi

Úgy érzem az ismétlés és a nagyobb „médianyilvánosság” ez esetben sem árthat, hiszen sok hobbista szeretne naprakész lenni a kedvenceit érintő rendszertani változásokat illetően.

Bár Koka anno aktuálisan megemlítette itt a blogon a névváltozást, mégis érdemes fel eleveníteni kicsit a témát, hiszen a madárpókos hobbi egyik főszereplőjéről és az afrikai kontinens egyik legnagyobb pókjáról, a Citharischius crawshayiról, akarom mondani a Pelinobius muticusról van szó.

Innentől nézzük, mit mond Richard Gallon ezügyben:

"Az extrém ivari kétalakúságáról és a különféle méretű ivarérett hímjeiről ismert eumenophorine, a Citharischius crawshayi jól ismert a madárpók tartók és tenyésztők körében.

Az ilyen intraspecifikus tényezőket nehéz felefedezni a fogságban tartott és tenyésztett egyedek megfigyelése nélkül ill. ezen keresztül az adott és a szimpatrikus rokon fajok taxonómiáját, melyeknek korábban csak a hím példányai voltak vizsgálva.

Nevezetten:

Pelinobius muticus Karsch, 1885, Phoneyusa gregori Pocock, 1897, Phoneyusa bettoni Pocock, 1898 és Phoneyusa rufa Berland, 1914.

Ezen három faj és a Citharischius crawshayi a Pelinobius muticus junior szinonímja lett."

Ezt a kiegészítést viszont Zoltán "élte át":

Azt hozzátenném, hogy ezelőtt az egy fajból álló (monotipikus vagy monospecifikus) Pelinobius génusz a Phoneyusa junior szinonimja volt, Gallon pedig ezt a génuszt újra különálló, érvényes génuszként kezeli. A génusz egyetlen faja, a P. muticus pedig egyenlő a C. crawshayi-val, emellett a másik Citharischius faj, C. stridulantissimus (amit eredetileg Monocentropella stridulantissima néven írt le Strand, de ennek itt annyira nagy jelentősége nincs) pedig az Eumenophorus génuszba tartozik Gallon szerint. Így van két egyfajos génusz Pelinobius - Citharischius, P. muticus - C. crawshayi, amik valójában ugyanannak a taxonnak a képviselői, de a szabály szerint a régebbi név marad használatban, ami a Pelinobius és a Pelinobius muticus.

Köszönöm a háttérinformációkat (F)!

>>itt folytatódik<<<

Bibliográfia:

Gallon, R. C. (2010a). On some southern African Harpactirinae, with notes on the eumenophorines Pelinobius muticus Karsch, 1885 and Monocentropella Strand, 1907 (Araneae, Theraphosidae). Bull. Br. arachnol. Soc. 15: 29-48.