A legnagyobb hatású tanulmány

Megjelent a JoA legfrissebb száma. A cikkek közül is kiemelkedik, Wayne Maddison cikke, amit volt szerencsém bírálóként végigkövetni. Remek stílusban megírt munka, ami 112 éves szunnyadás után merőben új alapokra helyezik az egész ugrópókrendszertant. Apró dicsőség nekem, hogy minden egyes ugrópókos cikkemről ír valamit, valamint a köszönetnyilvánításban az előkelő negyedik helyen vagyok :D.

A cikk mellé bónuszként 27000 ugrópók kép került fel ide: itt nem egy saját fajom is megtalálható, ezekből szemezgetek egy kicsit. A képek: © 2015 W. Maddison, Creative Commons Attribution (CC-BY) 3.0 license által védettek.

PÁPUA ÚJ GUINEAI FAJOK:

Thorelliola tamasi, Junxia és Wayne által leírt faj, amit rólam neveztek el.

Bulolia, az egyik legbizarrabb ugrópók amivel valaha dolgoztam

Leptathamas paradoxus, Balogh Péter által felfedezett faj, 2003-as cikkem foglalkozik vele.

AFRIKAI FAJOK (ezekről részletesen, magyarul, a doktorimban olvashatsz):

Egyik legnagyobb élményem fűződik az Eburneana génuszhoz. Egy, a tanzániai fauna alapvetését közlő cikk, találta meg, sajnos kizárólag fiatal, nem határozható példányok alapján. 2001es első dániai tartózkodásom alapján találtam meg az első ivarérett példányokat, amiket Nikolaj Scharff-ról neveztünk el, Wanda Wesolowska-val, az első közös cikkünkben. Ez az első felfedezett génuszom is. Később Wandáról is elneveztem egy Eburneana fajt

A Saraina génuszban követtel el taxonómiai hibákat (Szűts & Scharff 2005) (errare humanus est), ezeket Galina Azarkina köszörülte ki.

Tarne dives, egy egész cikket szenteltem neki (Szűts & Rollard 2007). Itt is vétettem hibákat, melyet Wayne Maddison javított. Ehhez a fajhoz kínosabb élményem is fűződik. Talán pont ez a példány túlélte a postán az utat Magyarországra. Azt a 2 napos töketlenkedést amit NEM a fotózásával töltöttem, már nem...

DJ Clark az egyik érdemtelenül elfeledett és mellőzött brit, nyugat-afrikai ugrópókokkal foglalkozó kutatót, 1973ban váratlanul érte a halál. Ezért lehet, hogy a párizsi múzeum anyaga, 30 éven át ott porosodott. Sikerrel megtaláltam, és leírtam a fajt/génuszt :D

Nem szerettem ezt a génuszt, mert annyira atipikus, mégis egyszerű volt. Ráadásul annyira pici, hogy nehéz volt rajzolni:

Gőzölgő irodalom

Google barátom most reggel szólt, hogy Zé (alias José Paulo Leite Guadanucci) új cikke jelent meg a Studies on Neotropical Fauna and Environment című szaklapban. A cikk két új Tmesiphantes faj leírását tartalmazza Minas Geraisból (Tmesiphantesek eddig csak az Atlanti erdőkből voltak ismertek)

A kép a Wikipediáról származik

Megpróbáltam képekkel illusztrálni egy-két képpel ezt a bejegyzést, de nem sikerült jó képet, sőt istenigazából képet találni akármilyen Tmesiphantes fajról.
Ezért a WSC-hez fordultam segítségért.  Leírom mire jutottam... Kiderült Cyclosternum, Homeomma, Plesiopelma nemekbe átpakolt fajokon kívül mindössze a típusfaj (ezt a * jelzi a WSCben): nubilus Simon, 1892 * és 3 nemrégiben leírt faj tartozik ide. Maga a típusfaj eléggé jól ismert, hím és nőstény alapján is (ezt jelzi a félkövér faji névtag előtti mf aláhúzottan): mf nubilus Simon, 1892 *.

Idemásolom a WSCt lássuk mire megyünk vele. 

mf nubilus Simon, 1892 *....................Brazil [urn:lsid:amnh.org:spidersp:002495]

T. n. Simon, 1892d: 277 (Dmf).

T. n. Simon, 1903a: 920, f. 1078.

T. n. Gerschman & Schiapelli, 1973b: 76, f. 39-44 (mf).

T. n. Schmidt, 1986: 42, f. 21 (m).

T. n. Smith, 1986b: 100, f. 110h (m).

T. n. Smith, 1987d: 100, f. 110h (m).

Dryptopelma nubilum Schmidt, 1993d: 65, f. 88-90 (mf).

T. n. Pérez-Miles et al., 1996: 59, f. 48 (Tmf from Dryptopelma=Cyclosternum).

T. n. Schaefer, 1996: 27, f. 5-7 (mf).

T. n. Schmidt, 1997g, 1998h: 17, f. 87-89 (mf).

T. n. Vol, 1999a: 13, f. Z (f).

T. n. Schmidt, 2003l: 128, f. 123-125 (mf).

T. n. Yamamoto et al., 2007: 972, f. 2-8 (mf).

Gerschman & Schiapelli, 1973as cikkében még ezek a fajok is ide tartoztak (illetve még kettő lásd lejjebb a listában)...

Gerschmanék munkájának a minőségét azt hiszem a képek  világosan jelzik... beleborzongok, ha belegondolok, hogy ha nem Mello-Leitao és Caporiacco hibáit kellett volna javítgatniuk, akkor sokkal előrébb lenne a madárpóktaxonómia...

Schmidt, az Ischnocolinae alcsaládnál Dryptopelma néven jegyzi a fajokat (mindet) Raven csoportosítását követi, aki látta ugyan Simon példányát (ez a szegény holotípus hím sok mindenkit láthatott), de nem értett egyet Gerschmanékkal, így az összes Tmesiphantes és Melloleitaoina fajt bepakolta a Dryptopelma génuszba.

Pérez Miles visszapakolta a Tmesiphantes fajokat (az összeset megintcsak), illetve még ebben az évben a génusz kiegészült a T. spinopalpus fajjal, amit később Rudloff a Cyclosternumba helyezett át (ezt egyébként a karácsonyra közzétett Peters 2000s TOW2ból lehetett kideríteni).
Kis házi feladat kiderteni ki és mikor "belezett" egyet a génuszon úgy, hogy mára csak 1 maradt az eredeti fajokból:
T. elegans Gerschman & Schiapelli, 1958 -- see Homoeomma.
T. minensis Mello-Leitão, 1943 -- see Plesiopelma.
T. montanus Mello-Leitão, 1923 -- see Homoeomma.
T. physopus Mello-Leitão, 1926 -- see Plesiopelma.
T. serratus Gerschman & Schiapelli, 1958 -- see Homoeomma.
T. spinopalpus Schaefer, 1996 -- see Cyclosternum.
Flavio Yamamoto és mtsai 5 éve 3 új fajt írtak le (José itt is szerzőtárs volt), így 4 négyre nőtt a fajok száma amit most Zé újabb kettővel növelt. Emellé a Melloleitaoina génusszal való rokonságot is kicsit elemzi. Sajnos a cikkhez egyelőre én sem férek hozzá.

Bután tán aszitted nem lesz többé Bhutantan?

Mint  arról már lehetett olvasni a blogon ITT ITT 2010 május 15.-én Sao Paoloban leégett a Bhutantan intézet, mely a brazil pók- (és mellesleg mérgeskígyó) illetve a madárpókkutatás fellegvára. Tavaly januárban (bővebben itt ITT) hírt adtunk arról is, hogy az élet nem állt meg, új épület alapjait letették. A Bhutantanban dolgozó barátaim FB falait követve az alábbi képekkel tudom megörvendeztetni, a Bhutantan intézet sorra iránt aggódókat. 

 

 

 

 

 

Féktelenül

Majdnem egy éve annak már, hogy erről a meglepően érdekes kutatásról írtam itt a blogon egy rövid ismertetőt. Most megérkezett arra a cáfolat is a Foelix féle csapattól, melynek rövid összefoglalása emígyen szól:

Erősen vitatható az a nézet, mely szerint a madárpókok lába képes finom pókselyem előállítására, megelőzve az állat leesését sima felületről. Két tanulmány állítja, hogy a végízeken található „recés szőrök” képesek pókselyem előállítására. Számos madárpókfajnál vizsgáltuk ezeket a szőröket fény és elektronmikroszkóp segítségével és hasonlítottuk össze őket az utótesten található fonószemölcsök szövőcsévéivel. Azt találtuk, hogy a recés szőrök felépítésükben közeli rokonságban vannak a pókok kémiai anyagokat érzékelő szőreivel (csésze alakú foglalat, hajlott forma finom hosszanti élekkel, excentrikus dupla lumen a szőrszál belsejében, tompa végződés nem egészen végállású nyílással).

A fonószemölcs szövőcsévéi nagy, vaskos alapzattal rendelkeznek, mindennemű gödör vagy foglalat nélkül. Ezek nem nyílásban végződő hosszú szőrök recés felülettel. Elektronmikroszkópos vizsgálat során soha nem tapasztaltunk pókselymet a recés szőrök esetében, ellenben a szövőcsévéknél ez nagyon gyakori jelenség. Érdekes módon a recés szőrök előfordulnak a fonószemölcsön is, gyakran a pókselymet termelő szövőcsévék mellett.
3. Ábra A fonószemölcsök szövőcsévéi a P. regalis (A,B) és a Brachypelma auratum (C). fajok esetében. (A) Két tipikusan holyagszerű alappal rendelkező cséve.(Bvel jelölve) és (mechanikus hatásokra érzékeny) szőrökkel körülvéve. (B)Több szövőcséve mellett egy bordázott szőr (csillaggal jellölve). Nyílheggyel a csévék végén a pórus léthatóvalamint az abból kilógó selyemdarabkák . (C)Közeli képek egy csévéről (nyíl), illetve egy bordázott szőrröl (csillag).
Az élő madárpókok megfigyelése a üvegkísérlet során megállapította hogy a recés szőrök állították elő valamit, de az tisztázatlan maradt, hogy ez valóban pókselyem kiválasztás volt vagy sem. A következtetésünk az, hogy a recés szőrök kémiai anyagokat érzékelnek, nem pókselymet állítanak elő. Mindenesetre a biztos tapadás érdekében, a végíz és a tapogatóláb talpecset szőreinek ezrei biztosan többet nyomnak a latba a recés szőrök ritkásan elszórt hálónyománál.

Forrásanyag annak, aki jobban rá akar kattanni a témára:

Foelix, R. F., B. Rast & A. M. Peattie. 2012. Silk secretion from tarantula feet revisited: alleged spigots are probably chemoreceptors. Journal of Experimental Biology (April 1, 2012) 215, 1084–1089.

Bazár bezár

Vagyis a DNFS fórum hamarosan végleg lekapcsolódik. Alábbiakban olvasható ZoozDa közleménye:

"Sziasztok,

fájó szívvel , de 2011 jún. 15.-én bezár (eltűnik) az oldal. Sajnos a domaint kezelő cég csak most szólt, így nincs sok idő variálni.

Részemről nem finanszírozom tovább a domaint évi 10k forintért ért (csak a tárhely volt ingyen) úgy, hogy 4-5 ember hírdetésén

túl nem sok minden történt itt az utóbbi 2-3 évben.

Ráadásul én magam is megválok/váltam a pókjaimtól, és nem is tervezem a közeljövőben a velük való foglakozást,

még sokadik hobbyként sem.

Mindenkinek további jó pókozást kívánok.

Üdv,

ZoozDa"

A vészfék

A többi pókhoz hasonlóan a madárpókok (Theraphosidae) is állítanak elő pókselymet az erre szolgáló speciális mirigyeikben, amit az utótestükön található fonószemölcsökből juttatnak a külvilágba. Korábban felmerült, hogy az egyik nagytermetű madárpókfaj, az Aphonopelma seemanni képes pókselymet kiválasztani a járólábainak végízeiből, bár ez az állítást Perez-Miles és munkatársai később megkérdőjelezték, mivel az erre irányuló kutatás nem vezetett eredményre.

Brachypelma auratum függőleges falat mászik

Ebben a cikkben (Rind et al. 2011. Tarantulas cling to smooth vertical surfaces by secreting silk from their feet. The Journal of Experimental Biology 214, 1874-1879.) a szerzők bizonyítják, hogy olyan szövőcsévék találhatóak három közismert madárpókfaj (Grammostola rosea, Poecilotheria regalis, Brachypelma auratum) járólábainak végízén, amelyek közvetlenül képesek pókselyemet létrehozni.


Brachypelma auratum függőleges falat mászik, alulnézet

Az előzőekben említett fajok alapján arra lehet következtetni, hogy ez a képesség széles körben elterjedt a madárpókoknál. A cikk bemutatja, ahogyan a madárpók egy több szálból álló „hálólábnyomot” hoz létre, amikor elkezd lefelé csúszni egy sima, vízszintes felületen. A végízen található kellően erős és rugalmas fúvóka szerű szőrök felelősek a pókfonal „ledobásáért”, melyek végül „lehorgonyozzák” a madárpókot.


Grammostola rosea selymet választ ki a lábából. A) A példány a függőleges falon mászik; B) Selyem a falon; C) A selyem a felületen, 27 szál; levedlett tapogatóláb rétegfotója.

A szerzők utalnak arra is, hogy a madárpókok fonószemölcsein található szövőcsévék nagyon hasonlítanak a Devon korból ismert ős-pók fonószemölcsére. Ez arra enged következtetni, hogy a pókselyem kiválasztásának mikéntje a madárpókoknál igen ősi formában maradt fent.


A-B) Grammostola rosea lábvégíz, talpkefe, szkenning elektronmikroszkópos kép.


C) Grammostola rosea részlegesen levedlett láb keresztmetszete; D) Brachypelma auratum lábvégvedlés belülről a szövőcsévéket nyilak jelzik.


Poecilotheria regalis lábvégi szövőcsévék, szkenning elektronmikroszkópos képek.




Forrás:
Rind, C., Birkett, C. L., Duncan, B.-J. A. and Ranken, A. J. Tarantulas cling to smooth vertical surfaces by secreting silk from their feet.. The Journal of Experimental Biology, 214, 1874-1879 DOI: 10.1242/jeb.055657

Jurai arany selyempók

VIRAL. Így hívják azt, amikor -mondjuk influenza- vírusszerűen elterjed valamilyen hír, videó vagy történet. Ilyen a következő sztori is. Gyakorlatilag az összes kisebb, nagyobb hírportál lehozta a világ "legnagyobb póktetemének" hírét.

Persze, ahogy Chris kollegám hívja "Genius of the press", vagyis magyarul sajtószabadságbalfaszság, itt is bejátszik. Lássuk mit sikerült félreírni és kinek.

Maga a hír, ugyértem a tudományos része a következő pontokba szedhető össze:
#1 Selden és mtsai találtak egy Nephila (legutóbb a selyempók illetve aranyhálós selyempók elnevezést láttam ami nagyon tetszett, tehát van magyar név is) kövületet ami nagy. Olyan nagy, hogy ez az eddigi legnagyobb lábfesztávolságú ismert pókfosszília. A régebben leírt Megarchnéről kiderült, hogy egy tengeri skorpió vagyis Eurypterida, a tipikusan nagynak számító mygalomorf (ennek még mindig nincs kielégítően jó magyar neve) fossziliák pedig ritkák és kisebbek.
#2 A mostani Nephila lelet kövület és kb 165 millió éves, ez harmincmillió évvel több, mint az eddig ismert legrégebbi Nephilidae kövület, mely a Cretaraneus vilaltae nevet viseli. Az egyértelműen ebbe a nemzetségbe tartozó (vagyis Nephila), eddig ismert legidősebb fosszília 34 millió éves volt Kolorádóból, az Egyesült Államokból. így ez a leghosszabb időtartamra elhúzódó pókgénusz. Íme a Cretaraneus vilaltae képe. Az ivarérett hím párzószervei láthatóak, melyek erősen valószínűsítik a Nephilidae családba való tartozást.

Ennyi. A többi hamuhintés ami a "legnagyobb" és "pók" mágikus szókapcsolat kapcsán jött elő. Maga a cikk RENDKÍVÜL jelentős arachnológiai szempontból is. Azonban ezen jelentőség a nagyközönség számára kevéssé érthető, számos háttérinformációt feltételez, így nem is ejtenék róla több szót. Illetve így lett volna de valaki előkapta az SSD-t, ami a ivari méretkülönbségeket jelent.
Arról van szó, hogy a Nephilák esetében a nőstény mérete / hím mérete = 5.5 vagyis a nőstény öt és félszer nagyobb a hímnél, de ez nem a hímek törpesége, hanem a nőstények óriás termete miatt alakult ki (Hormiga et al. 2000). [hogy korrektek legyünk, ezt Seldenék is benézték: While
the large size of the fossil is suggestive of sexual dimorphism, this cannot be confirmed until a male is discovered; note, however, that all fossil male nephilids are of normal, small size. Fordítás: Amíg a fosszília nagy mérete ivari méretkülönbséget feltételez, ezt a hímek előkerüléséig nem tudjuk megerősíteni. Megjegyeznénk mindenesetre, hogy minden eddig ismert selyempókhím kövület normál azaz kis méretű. Most jöhet az ordítás, hogy ÉÉÉS? Minden jelenleg ismert élő és fosszilis selyempók hím ugyanakkora, normál méretű. Tudjuk, hogy a Nephilidae családban a nőstények lettek óriások, a hímek NEM változtak. Ezt a fosszilis leletek is alátámasztják. Akkor meg mit akarnak a népek a Nephila hímektől? ÁÁÁ] Így amit mindenki leírt, hogy spanyol normál méretű hím továbbra is említésre sem méltó, hiszen most is normál méret, most is az van. Ez kb olyan mintha az irták volna, hogy annak még nyolc lába volt
Az már más kérdés, hogy az óriás nőstény azt valószínűsíti, hogy ez az arány már akkor is meglehetett.

Mint a képen látható a Nephilidae családban a B verzió alakította ki a SSD-t ami a nőstény gigantizmus. A hímek nem változtak abszolút értékben csak relatíve.
De akkor nézzük a főbb híreket. A könnyebb érthetőséget szem előtt tartva a szószerinti idézetek dőlttel, a kommentjeim pedig nem.

A SCI-FI netes abszolúte nem szakmai hírportál vállalta, hogy 4 mondatot ír mindössze róla és az origora linkel. Azontúl, hogy elrontották a fajnevet (amint MINDIG dőlttel és a második tagot kisbetűvel kell írni), én ezt a stratégiát támogatnám. Origóról lásd lejjebb...

MTI A Nephila jurassica előkerülése előtt e póknemzetség legidősebb ismert tagja "mindössze" 35 millió éves volt, a fosszilizálódott hím Spanyolországban került elő.

Itt is van gubanc, de akkor vezessem le megint, merthogy, Nephila pennatipes from the Eocene (approx. 34 Ma) of Florissant, CO, USA [7]. The Mesozoic record consists of Cretaraneus vilaltae from the Cretaceous (approx. 130 Ma) of El Montsec, Spain, vagyis az eddigi legidősebb Nephila 34 millió éves volt ugyan, de az USAból volt ismert, a spanyol lelet ami 130 mé pedig Nephilidae családba tartozik ugyan, de a Cretaraneus nemzeségbe tartozik.A szemenek bántóbb volt az Argiope, azaz darázspókfotó, úgytűnik selyempókkép nem volt raktáron. Nyilvánvaló, hogy az index is és a MTI is ugyanazt az angol cikket fordította le a saját szája íze szerint.
Persze jön még hab a tortára: Mint Paul Selden rámutat, e felfedezés 130 millió évvel korábbra teszi a Nephilidae-pókok megjelenését, ez a legrégebben folyamatosan jelen lévő póknemzetség. Ugye a Nephilidae az család (2008 óta, addig alcsalád volt), és a megjelenésüket 30 m évvel tolja ki ez a lelet. A Nephila génusz pedig valóban 130 millió évvel "lett öregebb".
Spanyolországban talált őskori Nephilia-hím normális méretű, míg a jelenkori nőstények óriások Azontúl, hogy fennt levezettem, hogy a mondatnak nemsok értelme van, hiszen a hímek testmérete nem változott, de spanyol Nephila sem Nephilia) kövület nincs, ráadásul remekül összemossa az SSD kialakulásáról szóló cikkeket (SSD sexual size dimorphism).
A jelenkori Nephilia-nőstények szövik a legnagyobb pókhálókat, amelyeknek átmérője elérheti a másfél métert. Kivéve, hogy tavaly írták le Darwin kéregkeresztespókját, ami 25 m-s hálókat is készít. A másfél méter is nagy persze...

Az INDEX nem cáfolja meg országos hírnevét... A szenzációhajhász cím "Megtalálták a világ legnagyobb póktetemét" már nem igaz, mert a fosszília technikailag már nem tetem, hanem kövület. Nemcsoda, hogy nevet sem mert írni az irományhoz az elkövető.
Az eddig ismert legnagyobb pókfosszíliára bukkant egy amerikai kutatócsoport Kína északkeleti részén - most kötekedni fogok, ebben az index úgyis mindig elöljár, de a fajt nem ott találták meg, hanem valószínűleg a kansasi laborban. Nem kell pumpálni az emberekben éledező Indiana Jonest avagy Tomb Raidert... nem a terepen fogod megmondani mit talaltál a mikroszkópod és a könyvtárad nélkül...
A Nephila családba tartozó pókok közül eddig 34 millió éves volt a legrégebbi fosszília, amit a tudósok megtaláltak és beazonosítottak
Említettem már ugye de leírom mégegyszer: a legidősebb Nephila eddig 34 millió éves lelet volt a legidősebb Nephilidae pedig 130 millió éves. A Nephila meg nem család, a Nephilidae az.
az aranygömbszövő póknak nevezett faj, ami arról ismert, hogy a világ legnagyobb és legerősebb pókhálóit szövi.
Aranygömb, hogy ezt honnan ásták elő, amikor a google is csak 1 találatot ad ami egyébként az index cikk copy-paste a szatmártv.ro-n. Valamelyik nagyokos biztos pödört egy zöldet és beindult a híresnégy ütem...
Az aranygombszövő mérge a fekete özvegyéhez hasonló idegméreg, de annál jóval gyengébb, az emberre nem jelent halálos veszélyt, csak ha allergiás rohamot vált ki az áldozatból
Nah igen a méreg megint, ugye az hogy idegméreg az jujj, aztán pedig jön az allergiás mantra... mintha valami pókszabású bulvármagazint olvasnék...

A Híradó.hu meglepően jól ír, a másfél méteres tévedés persze itt is megvan.

A végére hagytam a csemegéket a HVG és az ORIGO meglepóen korrekt hírforrásnak bizonyultak. Vagy voltak olyan bátrak és kinyitották az amúgy ingyenesen elérhető cikket, vagy nem másnaposan két cseresznyével indítják a napot. :D
Persze az origo a végére azért beújított:
A fosszilis pókon lévő jól megőrzött szövőkarmok arra utalnak, hogy mai rokonaihoz hasonlóan ez a pók is állandó hálót szőhetett. Ez hatalmas előnyt jelenthetett az evolúciós fegyverkezési harcban, hiszen a hálójával valószínűleg még madárszerű állatokat is zsákmányul ejthetett.
Most a szövőkarmok (fingom sincs mire gondolhattak) talán a Nephilákra jellemző szőrcsomókra a lábakon? A többi meg az úgynevezett evolúciós halandzsa amit mindig elő lehet kapni, szépen natgeosra megbulvárosítva. Az evolúciós fegyverkezési versenyről talán annyit, hogy a keresztespókok ekkor már szinte biztosan megjelentek, és ez valószínűleg egybeesett a virágos növények aztán az őket beporzó-kihasználó repülő rovarevolúciós robbanással... aztán meg aki kicsit lemaradt (mint pl. a madárpókok is) valahogy azért csak túlélte...

Ha esetleg lett volna egyéb portál, vagy hobbioldal ahol linkelésen kívül hozzá is szóltak volna, lehet megemlíteni, megnézem azokat is miket irtak...
szumma szummárum a HVG kivételével mindenki S&W pozitív, az index pedig egyszerűen siralmas. Csak, hogy tudjátok, hogy mit kell/nem kell olvasni.

FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM:Selden, P. A., Shih, C-K. & Ren, D. 2011. A golden orb-weaver spider (Araneae: Nephilidae: Nephila) from the Middle Jurassic of China. Biology Letters. [Published online 20 April 2011]. doi:10.1098/rsbl.2011.0228
Selden, P. A. 1990. Lower Cretaceous spiders from the Sierra de Montsech, north-east Spain. Palaeontology 33, 257–285.
Hormiga, G., N. Scharff, and J. Coddington. 2000. The Phylogenetic Basis of Sexual Size Dimorphism in Orb-Weaving Spiders (Araneae, Orbiculariae). Systematic Biology 49(3):435-462.
Kuntner M, Agnarsson I. 2010. Web gigantism in Darwin's bark spider, a new species from Madagascar (Araneidae: Caerostris). Journal of Arachnology 38: 346-356.

WOWOWOWOW (frissítve!)

Klikk a képre a cikkért, persze előfizetést nem tudok hozzá adni.

Bertani, R., R. H. Nagahama & C. S. Fukushima. 2011. Revalidation of Pterinopelma Pocock 1901 with description of a new species and the female of Pterinopelma vitiosum (Keyserling 1891) (Araneae: Theraphosidae: Theraphosinae). Zootaxa 2814: 1–18.

A Pterinopelma Pocock génusz az elmúlt században pingpong labda szerű karriert futott be. 1901-ben hozta létre Pocock az Eurypelma vitiosa Keyserling, 1891 faj számára. Két évvel később (1903) két új fajt írt le a génuszban (P. saltator és P. tigrinum). Ugyanebben az évben Simon a génuszt az Eurypelma C. L. Koch, 1850 szinonimjának tekintette. Mello-Leitão (1923) azonben ezt nem fogadta el és három új fajjal bővítette a génuszt (P. wacketi, P. dubium, P. vellutinum), valamint az Eurypelma rubropilosa Ausserer, 1871 fajt is ide sorolta, bár nem volt benne biztos, hogy az általa E. rubropilosa-ként ismert állatok azonosak-e az Ausserer által leírtakkal. Későbbi szerzők Eurypelma-ként kezelték. Kétséges státusza és a típuspéldány hiánya ellenére (elveszett) Schmidt 1993-ban az Aphonopelma génuszba helyezte át. Pocock két, 1903-ban leírt fajáról (Mello-Leitão) nem tett említést. Gerschman és Schiapelli 1978-ban a Lasiodora weijenberghi Thorell, 1894 fajt a Pterinopelma-ba sorolták át, és a P. saltator Pocock, 1903 fajjal találták megegyezőnek. Később Valerio (1980) egy új fajt írt le, a P. xanthochroma-t. Bücherl, Timotheo da Costa és Lucas (1971) megvizsgálták Mello-Leitão fajainak típuspéldányait, és a P. wacketi szinonimjának tekintették a P. dubium-ot és a P. vellutinum-ot. Raven átfogó mygalomorph revíziójában (1985) a Pterinopelma-t a Rhechostica Simon, 1892 génusz junior szinonimjává tette (ami pedig az Aphonopelma Pocock, 1903 szinonimja, de itt a prioritást később megváltoztatta az ICZN). Pérez-Miles (1992) nem értett egyet Raven-nel, a génuszokra jellemző ivarhólyagok között különbségre hivatkozva. A P. weijenberghi-t és a P. vitiosum-ot az Eupalaestrus Pocock, 1901 génuszba rakta át, és mivel a P. vitiosum (amit egyébként Pérez-Miles nomen dubium-nak tekintett) a Pterinopelma típusfaja, ezért ez egyben a két génusz szinonimizálását is jelentette. A P. tigrinum Simon által az Eurypelma, majd Raven által az Avicularia génuszban kötött ki, ezen faj helyzetével egy későbbi cikk foglalkozik majd. A P. xanthochroma-t Schmidt (1997) az Aphonopelma-ba pakolta át. Bertani 2001-es monográfiájában újraérvényesítette a P. dubium-ot és a P. vellutinum-ot és a P. wacketi-vel együtt a Vitalius Lucas, Silva Junior & Bertani, 1993 génuszba sorolta át őket. A P. vitiosum holotípusának és további példányainak vizsgálata után Bertani és mtsai feltámasztják a génuszt, elsőként leírják a típusfaj nőstényét és egy új fajt is.

Bertani és munkatársainak diagnózisa szerint a Pterinopelma hasonlít a Lasiodora, Vitalius és Nhandu génuszokra hímeknél a prolaterális segédél hiányában és a prolaterális szuperior, prolaterális inferior, valamint retrolaterális és apikális élek meglétében, nőstényeknél a rövid spermatartók alapján, amiket egy megkeményedett rövid rész választ el. A Lasiodora-tól különbözik a csípők prolaterális oldalán lévő hangkeltő „szőrök” hiányában. A hímek a Nhandu és Vitalius hímektől a prolaterális inferior él fogazottsága és a hiányzó vagy gyengén fejlett csúcsalatti él alapján különböztethetők meg. A Nhandu nőstényeknél a hátpajzson hosszú szőröket, míg a Vitalius nőstények utótestén III. típusú csalánkiütést okozó szőröket találunk (P. sazimai-nál nem). A P. vitiosum nőstényeknél a Vitalius-okkal ellentétben a mellpajzs szélessége nagyobb, mint a hossza.

Mint az feljebb szerepel, a P. vitiosum kétséges név volt, amit Bertaniék újra érvényesnek nyilvánítanak. Ezen fajnál a nőstényeknél nincs III. típusú csalánszőr és a fenti P. sazimai-t ábrázoló képen megfigyelhető irizáló kék szín sem jellemző. A P. vitiosum hímek jobban fejlett ivarhólyag élekkel rendelkeznek és az első lábat behajlítva a másodvégíz a két lábszársarkantyú közül a külsőnek a külső oldalához ér (a P. sazimai-nál a sarkantyú csúcsát érinti). Az új faj Dr. Ivan Sazima-ról kapta a nevét, aki az első példányokat gyűjtötte be a 70-es években.

Régen volt S&W

Most legyen újra. Azt hiszem az ilyen képekre találták ki a "viral" jelzőt.

Csak 600ezer helyről kaptam meg ezt a "sztorit", azontúl, hogy ez nyilvánvalóvá teszi, hogy melyik site honnan lop, maga az egész történet nekem nagyon nem tűnik reálisnak. Aki csak pislog, mert nemtudja miről beszélek annak egy random LINK.
Az SENKINEK nem tűnik fel, hogy EGYETLEN pókot sem fotóztak le? No persze ez a jelenség már volt és lesz, és engem nagyon gondolkodtatóba ejtett. PL. ha ez az információ egy rovarásztól jön (nempedig egy random fotóstól) mint ITT illetve jól dokumentálva van az eset mint itt, ráadásul pókfotóstul, akkor már gondolkodóba esek.

PL. hogy egy KÖZISMERTEN kerekhálós állaspók, miért szóne ilyen összevissza hálót? Ráadásul a szocializáltság is felmerül, nos arra meg eleggé konkrét példák vannak állaspókról egyelőre nincs tudomásom. Lehet véleményeket ötletek kommentelni, hogy szerintetek mi ez.

Én egyelőre valamilyen hernyóinvázió (ami lényegesen gyakoribb, mint egy pókinvázió) mellett teszem le a voksom.


NORBI (azaz ápdét): pl. ez már inkább tűnik pókinváziónak:

Egy dél-amerikai újdonság

A múlt heti afrikai újdonság után most Ray Gabriel jelentkezik egy dél-amerikaival. A Hapalopus lesleyae tudományra új faj leírása a British Tarantula Society folyóiratának új számában jelent meg.

Gabriel, R. 2011. A New Species of Hapalopus Ausserer, 1875 from Guyana (Araneae: Theraphosidae). Journal of the British Tarantula Society 26 (2): 76-80.

A Hapalopus a Theraphosinae alcsaládba tartozik, annak többi génuszától elsősorban az ivarhólyag morfológiájában tér el. Jellemző rá az erősen hajlott/görbe másodvégíz az első lábon és a kétágú lábszársarkantyú. Az eddig ismert fajokról a következő országokból számoltak be:

Hapalopus aldanus – Mexikó

Hapalopus aymara – Bolívia

Hapalopus butantan – Brazília

Hapalopus formosus – Kolumbia

Hapalopus guianensis – Francia Guyana

Hapalopus nigriventris – Venezuela

Hapalopus nondescriptus – Brazília

Hapalopus triseriatus – Venezuela

Ehhez immár hozzáadhatjuk:

Hapalopus lesleyae – Guyana

Érdemes lesz figyelni a jövőben, vajon a Mexikó és Kolumbia között fekvő országokból kerülnek-e elő további (ismert vagy ismeretlen) fajok. Máshogy megfogalmazva: vajon a mexikói faj tényleg Hapalopus vagy csak a dél-amerikai kontinens területére korlátozott a génusz elterjedése? Gabriel új faja nevét egy Lesley Hedicker nevű hölgy tiszteletére kapta, aki sokat segített a szerzőnek a madárpókokon végzett munkájában. A H. lesleyae hím meghosszabbodott hímtaggal és azon feltűnő kinövésekkel rendelkezik, ez alapján megkülönböztethető a többi Hapalopus fajtól, kivéve H. butantan, H. nigriventris és H. triseriatus. Utóbbi három fajtól (leegyszerűsítve) a hátlemezen és az utótesten található mintázatban tér el. Nőstény példányt jelenleg nem ismerünk.

Egy afrikai újdonság

Richard Gallon az idei első madárpókos taxonómiai publikációban jelentkezik (ezúttal Ian Engelbrecht szerzőtársával) ismét az afrikai madárpókokon végzett munkájának egy újabb gyümölcsével, ami egy új faj a Pterinochilus génuszból.

Gallon, R. C. & I. Engelbrecht. 2011. A new Pterinochilus species from South Africa (Araneae, Theraphosidae, Harpactirinae). Bulletin of the British Arachnological Society 15 (4): 121–126.

A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, a faj csak a Limpopo provinciában lévő Waterberg hegyekben található meg, valamint egy bizonyos szintű élőhely-specializációt mutat. Jelen pillanatban ez a legdélebbről ismert Pterinochilus faj.

A 2006-ban felfedezett faj a Pterinochilus lapalala nevet kapta, és a génusz ismert fajainak számát kilencre növeli. A specifikus név tisztelgés a Lapalala Wilderness School (Lapalala Vadiskola) Waterberg hegyekben az élőhelyek megőrzésében végzett munkája előtt. A P. lapalala nőstények kétágú, lebeny nélküli spermatartóval bírnak, ez megkülönbözteti őket a lebenyes spermatartójú Pterinochilus fajoktól, úgy mint a P. lugardi, P. simoni és a típusfaj, P. vorax. A spermatartó egyenes, keskeny és hosszú formája pedig a P. murinus és P. andrewsmithi fajoktól határolja el. Utóbbi két fajnál ugyanis befelé ívelő, széles és rövid spermatartókkal találkozunk. A P. chordatus nőstények az alsó ajkon (labium) található kitinfogak számában térnek el az új fajtól, ezek száma előbbinél kb. 60, utóbbinál pedig a két ismert nőstény paratípus alapján 27 és 13. A hímek meghosszabbodott, finoman ívelő, filiform (fonál alakú) hímtagja a P. alluaudi, P. murinus és P. raygabrieli hímektől tesz lehetővé elkülönítést. A P. lugardi, P. chordatus és P. vorax hímeknél általában a III. láb combja az új faj hímjeivel ellentétben megvastagodott. Továbbá a P. chordatus és P. vorax hímeknél az első láb másodvégíze felülnézetben görbült/hajlott, míg a P. lapalala esetében egyenes. A P. cryptus hímek hímtagja finoman elvékonyodó, gyengén ívelt, a P. lapalala hímeknél pedig ehhez képest kevésbé finoman ill. hirtelen elvékonyodó és retrolaterálisan nagyobb mértékben ívelt az embolus. A disztális prolaterális tüskék hiánya a gnathocoxán további különbség a P. murinus-tól. A P. simoni-ra jellemző, a tapogatóláb tomporának prolaterális oldalán hosszanti csíkot alkotó merev szőrképletek, amik a scopulát kettéválasztják, ennél a fajnál is hiányoznak.

A P. lapalala sziklás lejtőkön él, ahol növényzet szempontjából az Acacia nigrescens (bütykös akácia), Olea europea (olajfa) és Papea capensis („vadszilva”), valamint Heteropogon contortus fűfaj dominál. A régóiban az átlagos évi csapadékmennyiség 400 mm, a középhőmérsékelt a leghidegebb hónapban 2 fok C, a legmelegebb hónapban pedig 30 fok C. A begyűjtött példányokat sziklák alatti menedékekben találták, amik teljesen be vannak borítva vitorlaszerű hálóval. Zavarás esetén az állatok gyorsan megpróbálnak valamilyen föld alatti járatba menekülni, ahol tudnak. Az egyik nőstényt kokonnal együtt találták, amiből kb. 70 fiatal állat kelt ki. A sziklás élőhely, az arra jellemző növényfauna, a vitorlaszerű háló természete, valamint az állatok általánosan lapos habitusa arra utal, hogy a faj egy szikla alatti életmódhoz (lapidicolous) alkalmazkodott specialista. Az egyetlen másik dél-afrikai madárpókfaj, aminél élőhely-specializációt figyelhetünk meg, a Ceratogyrus paulseni, amely faj élőhelyére az Arcadia típusú agyagtalaj jellemző.

Köszönet illeti Patrick Gildenhuys-t, aki tudomásomra hozta a cikk megjelenését, és rendelkezésemre bocsátotta a fajról készült fényképeket.

Mégis mérges

Ebben a bejegyzésben Rainer Foelix és Bruno Erb tavaly a Journal of Arachnology folyóiratban megjelent rövid közleményénék fordítása olvasható.

Foelix, R. & B. Erb. 2010. Mesothelae have venom glands. Journal of Arachnology 38(3): 596-598.

Összefoglalás. Habár sok évvel ezelőtt beszámoltak méregmirigyekről a Mesothelae esetében (Bristowe & Millot, 1933), egy modern monográfia (Haupt, 2003) cáfolta meglétüket. Kilenc Liphistius fajon végzett morfológiai vizsgálatunk során sikerült az összes fajnál méregmirigyek kivezető nyílásait kimutatni a méregkarmok végénél, továbbá egy kis méretű méregmirigyet is megfigyeltünk a csáprágó alapízének elülső részénél. Kitérünk a méregmirigyek lehetséges elvesztésére ivarérett hímek esetén. A méregmirigyek megléte a Mesothelae alrendnél arra utal, hogy ez egy pleziomorf jelleg a pókok rendjénél.

Méreg használata a legtöbb pókra jellemző. Csak az Uloboridae család képviselőinél hiányzik a méregmirigy (Millot, 1931), nagy valószínűséggel másodlagosan vesztették el azt. A közelmúltban Haupt (2003) azt állította, hogy az ősi Mesothelae alrend (Liphistiidae család) szintén nem rendelkezik méregmiriggyel. Ez ellentmondásban áll egy korábbi tanulmánnyal (Bristowe & Millot, 1933), amiben egy kis méregmirigyet írtak le a Liphistius desultor fajnál. Jelen tanulmány célja Liphistius fajok vizsgálata volt annak érdekében, hogy kiderítsük, van-e méregmirigyük. Első lépésben megvizsgáltuk a csáprágók méregkarmait scanning elektronmikroszkóppal méregmirigy nyílását keresve. Második lépésben felboncoltuk a méregkarmokat, majd mikroszkóp alatt vizsgáltuk őket.

A rendelkezésre álló példányok zömét Dr. Peter Schwendinger, a genfi Muséum d'histoire naturelle munkatársa bocsátotta rendelkezésünkre. A következő kilenc faj alkoholban tartósított példányát vagy levedlett kültakaróját tudtuk tanulmányozni: L. bicoloripes Ono, 1988, L. bristowei Platnick & Sedwick, 1984, L. dangrek Schwendinger, 1996, L. desultor Schiødte, 1849, L. endau Sedgwick & Platnick, 1987, L. malayanus Abraham, 1923, L. niphanae Ono, 1988, L. sumatranus Thorell, 1890, és L. yamasakii Ono, 1988. Az izolált csáprágókat alkoholban és acetonban szárítás után 10 percre HMDS-be (Hexamethyldisilazane; Nation, 1983) helyeztük át a zsugorodás elkerülése miatt, végül szűrőpapíron levegőn végeztünk szárítást.

Az alkoholba helyezett csáprágókon órás csipesszel és mikro-szikével végeztünk vizsgálatot. Az elválasztott méregmirigyeket többféle megvilágítás alá helyeztük egy Leitz fénymikroszkóp segítségével, a legjobbnak a polarizált fény bizonyult.

Mivel az orthognath pókok méregmirigyei viszonylag kis méretűek és így nehezen felfedezhetőek, könnyebbnek tűnt kezdésként a méregmirigyek pórusnyílásait keresni a méregkarmok végeinél. A legtöbb labidognath póknál ezek a nyílások elég nagyok és a méregkarmok hátsó oldalán, a csúcshoz közel találhatóak. Az orthognath pókoknál (madárpókok) ellenben a méregkarom konvex oldalán találhatjuk meg őket, és csak ventrális nézetből észrevehetőek. Azt találtuk, hogy ez igaz a félpókokra (Mesothelae) is (Foelix & Erb, 2010). Két másik tényező miatt nehéz a nyílást megtalálni: (1) viszonylag távol, 300–400 µm-re fekszik a méregkarom csúcsától (1. ábra), valamint (2) nagyon kis méretű, 5–10 µm-es átmérővel rendelkezik (2. ábra). Azonban ha az egyik csáprágón megtaláltuk a pórusnyílást, mindig megtaláltuk a másikon is, ugyanazon a helyen, ugyanakkora méretben. Ez a jelen tanulmányban vizsgált összes fajra igaz (3–6. ábra), csak néhány esetben nem sikerült észlelnünk a nyílásokat. Nehéz megmondani, hogy ez valóban bizonyíték-e a hiányukra, de egy lehetséges magyarázatot kínálunk a Diszkusszióban.

A Liphistius példányokban maguknak a méregmirigyeknek a megtalálása is kihívást jelent. A csáprágó egész alapíze izmokkal van tele és friss anyag estén nem tudtunk méregmirigyet kimutatni annak ellenére, hogy tudtuk, hol keressük. Alkoholban konzervált példányoknál azonban sikerrel jártunk, ezesetben a az izmok tömör rostokba rendeződtek és könnyűszerrel eltávolíthatóak egy órás csipesz használatával. Mikor már majdnem az összes izmot eltávolítottuk, akkor válik csak láthatóvá a méregmirigy, rögtön a méregkarom mögött (7. ábra). Hossza 1.5 mm, szélessége 0.5 mm és egy spirálszerű izomréteg veszi körül (8. ábra). Polarizált fény alatt egy jól kivehető „heringcsont mintázat” figyelhető meg, ezt egy hosszanti vonalból („gerinc”) ferdén kilépő párhuzamos izomrostok hozzák létre. Valójában a rostok nem spirálisan veszik körbe a mirigyet, hanem több derékszögű izomsejt sorba rendeződve egyfajta övet alkot. Nagyobb nagyítást használva ezeken az izomrostok egy jellegzetes harántcsíkozás figyelhető meg (9. ábra), ami azt jelzi, hogy képesek az összehúzódásra. A mirigy maga ez alatt az izomréteg alatt fekszik, de a „whole mount” preparátumainkból nem igazán tudtuk behatóan megvizsgálni. Egy L. bicoloripes példányban megtaláltuk a méregmirigyet, de az egyetlen hím példány esetében, ami rendelkezésünkre állt (L. dangrek), nem jártunk sikerrel, így nem jelenthetjük ki, hogy hiánya minden hím Liphistius példány esetében fennáll.

Vizsgálatainkból kiderült, hogy a Mesothelae alrend (Liphistius fajok) igenis rendelkeznek méregmirigyekkel, mivel felfedeztük azok kivezető nyílásait kilenc vizsgált faj méregkarmain. Magát a mirigyet is sikerült megtalálnunk, legalábbis a nőstény esetében. Ez összhangban van Bristow & Millot (1933) korábbi publikációjával, amelyben Millot egy L. desultor példányban egy kis méregmirigyről adott számot, a helyét és mikroszkópikus szerkezetét megmutató ábrával. Millot következtetése az volt, hogy a Liphistius-ban található méregmirigy megegyezik a madárpókokéval. Ezzel ellentétben a Mesothelae alrendről szóló monográfiájában Haupt (2003) a következőt állította: „a Mesothelae-nél nincs méregmirigy, és nincsenek a mirigy jelenlétét jelző nyílások a méregkarmon sem.” Az utóbbi állítást mi megcáfoljuk, mivel a SEM képeinken határozottan kivehető a pórus mind a kilenc általunk tanulmányozott fajnál (3–6. ábra). Az, hogy Hauptnak (2003) nem sikerült megfigyelnie ilyen nyílásokat fénymikroszkóppal, talán a méregkarmot borító kutikula vastagságával és a nyílások rendkívül kicsi méretével (5–10 µm) magyarázható. Azt már nehezebb megérteni, hogy az ő SEM képein miért nem látszanak a kivezető nyílások annak ellenére, hogy a méregkarmok orientációja jónak tűnik (ventrális oldallal felfelé). Másrészt viszont az általa használt nagyítás elég kicsit volt és lehetséges, hogy a kis nyílások el voltak dugulva. Egy másik lehetséges magyarázat az, hogy talán egy ivarérett hímet vizsgált, aminél hiányozhatott a méremirigy és így a nyílás. Mivel az ivarérett Liphistius hímek nagyon rövid életűek és szinte soha nem táplálkoznak ivarérett korukban (Schwendinger, szem. közl.), elképzelhető, hogy ivarérési vedlésuk során elvesztik méregmirigyeiket. Az ivarérett hímeknél valamilyen szerv elvesztése az ivarérési vedlés során ismert tény más pókoknál [pl. hím fonálszűrős pókok elveszítik fonálszűrőjüket és nyüstjüket, hím keresztespókok elvesztik a hármas csévét, ami normális esetben a ragadós fogófonalat termeli (Foelix, 2011)]. A jövőben érdemes ivarérett hím Liphistius példányokra koncentrálni a méregmirigy meglétének vizsgálatánál.

Egyértelmű, hogy a Mesothelae alrendnél is megtalálható a méregmirigy, legalábbis a nőstényeknél és a fiatal egyedeknél. Általános jelenlétük arra enged következtetni, hogy ez egy ősi (pleziomorf) jelleg az Opisthothelae alrendnél, és nem apomorf, mint ahogy azt Haupt (2003) indítványoztva.

Felhasznált szakirodalom:

1. Bristowe, W. S. & J. Millot. 1933. The liphistiid spiders. Proceedings of the Zoological Society of London 1932: 1015–1057.

2. Foelix, R. F. 2011. Biology of Spiders, 3^rd edition. Oxford University Press, New York.

3. Foelix, R. & B. Erb. 2010. Anatomische Besonderheiten der Gliederspinne Liphistius (Araneae: Mesothelae). Arachne 15: 4–13.

4. Haupt, J. 2003. The Mesothelae – a monograph of an exceptional group of spiders (Araneae: Mesothelae). Zoologica 154: 1–102.

5. Millot, J. 1931. Les glandes venimeuses des aranéides. Annales des Sciences Naturelles – Zoologie 14: 113–147.

6. Nation, J. L. 1983. A new method using Hexamethyldisilazane for preparation of soft insect tissues for scanning electron microscopy. Biotechnic and Histochemistry 58: 347–351.

Pelinobius muticus & Citharischius crawshayi

Úgy érzem az ismétlés és a nagyobb „médianyilvánosság” ez esetben sem árthat, hiszen sok hobbista szeretne naprakész lenni a kedvenceit érintő rendszertani változásokat illetően.

Bár Koka anno aktuálisan megemlítette itt a blogon a névváltozást, mégis érdemes fel eleveníteni kicsit a témát, hiszen a madárpókos hobbi egyik főszereplőjéről és az afrikai kontinens egyik legnagyobb pókjáról, a Citharischius crawshayiról, akarom mondani a Pelinobius muticusról van szó.

Innentől nézzük, mit mond Richard Gallon ezügyben:

"Az extrém ivari kétalakúságáról és a különféle méretű ivarérett hímjeiről ismert eumenophorine, a Citharischius crawshayi jól ismert a madárpók tartók és tenyésztők körében.

Az ilyen intraspecifikus tényezőket nehéz felefedezni a fogságban tartott és tenyésztett egyedek megfigyelése nélkül ill. ezen keresztül az adott és a szimpatrikus rokon fajok taxonómiáját, melyeknek korábban csak a hím példányai voltak vizsgálva.

Nevezetten:

Pelinobius muticus Karsch, 1885, Phoneyusa gregori Pocock, 1897, Phoneyusa bettoni Pocock, 1898 és Phoneyusa rufa Berland, 1914.

Ezen három faj és a Citharischius crawshayi a Pelinobius muticus junior szinonímja lett."

Ezt a kiegészítést viszont Zoltán "élte át":

Azt hozzátenném, hogy ezelőtt az egy fajból álló (monotipikus vagy monospecifikus) Pelinobius génusz a Phoneyusa junior szinonimja volt, Gallon pedig ezt a génuszt újra különálló, érvényes génuszként kezeli. A génusz egyetlen faja, a P. muticus pedig egyenlő a C. crawshayi-val, emellett a másik Citharischius faj, C. stridulantissimus (amit eredetileg Monocentropella stridulantissima néven írt le Strand, de ennek itt annyira nagy jelentősége nincs) pedig az Eumenophorus génuszba tartozik Gallon szerint. Így van két egyfajos génusz Pelinobius - Citharischius, P. muticus - C. crawshayi, amik valójában ugyanannak a taxonnak a képviselői, de a szabály szerint a régebbi név marad használatban, ami a Pelinobius és a Pelinobius muticus.

Köszönöm a háttérinformációkat (F)!

>>itt folytatódik<<<

Bibliográfia:

Gallon, R. C. (2010a). On some southern African Harpactirinae, with notes on the eumenophorines Pelinobius muticus Karsch, 1885 and Monocentropella Strand, 1907 (Araneae, Theraphosidae). Bull. Br. arachnol. Soc. 15: 29-48.

Főnixmadár

Elméletileg a sajat hamvaiból kel életre. A tavalyi év legnagyobb tudományos sokkja talán a Bhutantan egyik épületének leégése volt, emlékeztetőül néhány kép, infó itt és itt.

Azélet azonban nem áll meg, mi sem bizonyítja jobban ezt, mint az alábbi képek, mely az új épület alapzásáról készültek:

Kis szines ujevi

Unnepek elteltek remelem mindenkinek jol. Mivel semmi aktivitas nem volt a blogon, remelem mindenki csaladozott/baratnozott/stb.
Ujfennt SF utcait komptatom, egyszerre alig tobb mint 5 projektet futtatva. Most hirtelen kedvem tamadt egy posztot irni (mielott leszallok a bikapokpokolra), ugyhogy tessek, a kattintas utan folytatodik.

#1: Lenyelorszagban valaki, szerintem nem pejorativ felhanggal, pokzsoldosnak nevezett, ami ha jobban belegondolok erosen lefedi az elmult 5 evem tenykedesit. Ennek megfeleloen, eppen most barsonypokokkal foglalkozom, melyeknek van kozismertebb magyar neve is: bikapokok.
Most keszul (mar majdnem kesz is, a csaladszintu revizio, melyhez eppen most asszisztalok. A ket kezem munkajaval. Valoszinuleg csak a koszonetnyilvanitasig jutok, de hat vegulis ezert fizetnek.



#2: Januar egytol a labornak uj posztdoktorja van Joel Ledford szemelyeben, Joelrol annyit kell tudni, hogy a nevehez fuzodik a Madagaszkari Migidae-k (falako aknaszpokok) ravizioja, es szamos kozos kutatasban is erintett. Amit viszont most penteken tudtam meg rola, hogy tanulmanyait madarpoktenyeszbol, ugyismint Theraphosa blondi tenyesztesbol fedezte. Idezem: " T. blondi? Nem volt nagy ugy, kulonosebben bonyolult sem, mindig volt 8-10 nosteny, meg egy rakas szubadult, amibol 1-2 him mindig beadult". Nemtudom, hogy az Mo-s T. blondi kiserletek hol tartanak, engem azert picit megdobbentett a dolog.

#3: nemtudom hanyan toltottek le a ket madarpokos konyvet amit 24 orara osztottam meg itt (a link az 48 oran at elt), de van meg egy ket ilyen konyv, amibol meg lesz akcio. Foleg MP-s cikkekre konyvekre gondolok.

#4: Megjelent a Biology of Spiders harmadik, 2011es kiadasa. A harmas pontban emlitett konyvek koze tartozik, valamikor a jovo heten egy napra letoltheto lesz.

#5: Ujfennt frissult a WSC, ezentul DOI-val (digital object identifier) is rendelkezik. Mindenkit kernek arra, hogy ezentul azzal egyutt citaljak a WSC-t. Igy demonstralnak azt, hogy mennyien is hasznaljak. Ez egyebkent eleg fontos, mert a WSC jovoje egyelore nem tul biztato. Mint ismert Platnick nyugdijban vonult, es, hogy ki veszi at a katalogus szerkeszteset, jelenleg is vita es megbeszeles targyat kepezi (pl. a Lengyel konfon is feloras vita volt rola)
Szoval aki hasznalja (ugyertem valoban is) annak igy kellene citalnia mostantol: Platnick, N. I. 2011. The world spider catalog, version 11.5. American Museum of Natural History, online at http://research.amnh.org/iz/spiders/catalog. DOI: 10.5531/db.iz.0001.

#6: M.Sc.-sek figyelem, a Magyaroszaghoz legkozelebbi taxonomuslabor egyikeben phd hely nyilt. Nem sok ilyen lehetoseg van, plane ilyen kozel. A hely Szlovenia, a tema "darazspok", temavezeto Matjaz Kuntner a vilag legismertebb Nephila specialistaja. Aki esetleg itt olvas, es megfelel a kivanalmaknak (MSC, angol nyelvtudas) annak szivesen segitek felvenni a kapcsolatot.

#7: Az itteni illusztrator srac blogja aktiv lett. Erdemes ellatogatni legalabb ERRE a posztra. Az aproporol egyelore ennyit :D.